A szociográfiától az álomvilágig

Sebastiao Salgado: CukornádültetvényAz előző évfolyamokhoz hasonlóan a Fotóhónap 2005 rendezvénysorozat „felhozatala” annyira változatos, hogy e sorok írójának nem marad más lehetősége, mint a több mint negyven kiállításból, illetve az alkotóműhelyek, kísérőrendezvények sokaságából kiemelje a „szívéhez legközelebb állókat”.

A Brazíliában élő és alkotó Sebastiao Salgado neve bizonyára ismerős a hazai közönség számára is, hiszen fénykép-reprodukcióinak egy része a közelmúltban egy vándorkiállítás keretében „megjárta” az ország szinte valamennyi, magára valamit is adó vasútállomását. Salgadóról elmondható, hogy tökélyre vitte a szociográfiai elemekkel tűzdelt dokumentáris fotográfiát; képsorozatai évtizedek alatt álltak össze szerves egésszé. Az országszerte több helyen kiállított Workers (Munkások) című képsorozaton több min hat éven át dolgozott, a képek a világ huszonhét országában megörökített kétkezi munkások mindennapjait mutatják be. Fotóit a mélyen átélt és tökéletesen képre vitt humánum teszi egyedivé, az elviselhetetlen körülmények között megörökített helyzetekben is az emberit keresi; azt az esszenciát, amely képeinek szereplőit kiemeli az Idő forgatagából. Fekete-fehér felvételei a pozsonyi Közlekedési Múzeumban tekinthetők meg november hatodikáig.

Fotódokumentum és álomvilág

A fotódokumentumnál maradva mindenképp említést kell tennem a „hazai mezőny” két jelentős képviselőjének kiállításáról. Tibor Huszár évtizedek óta sajtófotósként járja a világot, ám a valóság élethű megörökítésén kívül magasztosabb célok vezérlik: megragadni az ezredforduló tájékán látszólag (vagy valóban?) gyorsabban illanó pillanatot, megörökíteni azon mozzanatokat, rítusokat, amelyek a huszonegyedik évezred emberét a múlthoz, a hagyományokhoz kötik. Hasonló elvek vezérelték Andrej Bán-t is, amikor néhány évvel ezelőtt hozzálátott az Iné Slovensko – Másik Szlovákia című, a napokban könyv formájában is megjelenő ciklus képeinek elkészítéséhez. Bán jobban hajlik a misztikum felé; vallja, hogy egy olyan, letűnő világban élünk, melynek elvesztése a gyökerektől való elszakadással fenyeget, és kérdéses, hogy a mítoszokhoz, misztikumhoz kötődő társadalom ezt milyen áldozatok árán fogja túlélni. Jó fotóriporterekhez méltón mindkét alkotó feladja ugyan a kérdést, ám a válasz valahol a levegőben lóg. Egyesek „meditatív fotográfiának” is nevezik a Huszár és Bán által képviselt műfajt, ám ők – ez utóbbit idézve – „csak kérdeznek és fényképeznek”. Kiállításaik a Művészet Házában, illetve a Mihály-udvarbeli képtárban tekinthetők meg.

Magyarországot az idei Fotóhónapon két, egymástól merőben különböző magyarországi alkotó képviseli – a Brämer Kúriában kiállító Hajas Tibor a múlt század 70-es, 80-as éveiben vált ismertté konceptualista felvételeivel, míg Hajas Zsuzsanna, akinek kiállítása a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében tekinthető meg „Édes, mint a cherry, finom, mint a bor” címmel, témául a családi hétköznapokat választotta. Irodalmi párhuzamot „erőltetve” Hajas Tibor alkotásait leginkább Zola műveihez hasonlíthatnám, míg hajas Zsuzsanna megmaradt az idealizáló valóságábrázolás „szelídebb” szintjén.

A világ két, merőben különböző arcát tárja elénk Josef Ptáček, aki a cseh táj barokk képét villantja fel, korabeli festőket is megszégyenítő stilizáló módon, míg az Amerikai Egyesült Államokban élő James Nachtwey, korunk egyik legfelkapottabb haditudósítója azon fényképeit mutatja be, melyek sosem jelentek meg a sajtótermékekben vagy a fotóügynökségek kínálatában. Megtekintésüket csak erős idegzetűeknek ajánlom.

A körítésről

Megszokhattuk már, hogy nem múlhat el Fotóhónap „körítés”, azaz kísérőrendezvények nélkül. A szakmai konferenciákon egyebek közt a kortárs lengyel fotográfiáról, a közép-európai dokumentáris fényképezés új arcairól, az ismeretlen Moholy-Nagy Lászlóról, a magyarországi Lumen csoportról, illetve egy művészettörténeti korszak végéről esik majd szó. A fényképezés gyakorlati oldalai iránt érdeklődők négy alkotóműhely-foglalkozáson vehetnek részt, melyek témája az emberi test geometriája, a szubjektív dokumentum és önismeret, a beállított fotográfia és a platinotípia lesz. Aki pedig egyszerűen csak „nem szokványos” audio-vizuális élményre vágyik, annak a Babylon Club-beli, mai „diakoncertet” ajánlom figyelmébe.