A színpadon nem eszünk, nem fütyörészünk

 

Segédszínészként, stúdiósként került a Jókai Színházhoz még 1995-ben, az elkövetkező években Budapesten és Pozsonyban is többször felvételizett a színművészeti főiskolára, sikertelenül. Ma már nem bánja, mint mondja, valószínűleg nem lett volna belőle nagyon jó színész. Álma viszont, hogy színházban dolgozzon, hogy tagja legyen a társulatnak, így is teljesült. Az ügyelői munka mellett kisebb szerepekben színpadra lép, szabadidejében az őrsújfalui ÉS?! Színházban játszik, állandó tagja az Ahogy esik, úgy puffan improvizációs show-nak, és diákszínjátszó csoportokkal is foglalkozik. Mint mondja, amikor egy kis szabadideje van, az is a színházcsinálásról szól. Az első alapszabályA színpadon nem eszünk, és nem fütyörészünk. „Ez volt az első alapszabály, amit stúdiósként az akkori ügyelőtől, Lukács Ferenctől megtanultam és ügyelőként én is megkövetelek mindenkitől – meséli. – Mindkét tiltás eredete régmúlt időkben keresendő, az evésre vonatkozó azért született, hogy elejét vegyék a rágcsálók elszaporodásának. A másikra két magyarázat is létezik: egyrészt babonából, hogy sikeres legyen az előadás, ne fütyüljék ki. A másik praktikus ok: régen a zsinórpadláson dolgozó technikusok, akik a díszletelemeket fel-le mozgatták, füttyjelekkel kommunikáltak egymással, és az összevissza fütyörészés megzavarhatta volna őket. Ez ma már ugyan nem aktuális, és rágcsálóktól se kell tartani, viszont továbbra is megtiszteljük Thália oltárát azzal, hogy a színpadon nem eszünk, nem fütyülünk.” Hasznosítja műszaki ismereteit isNagy László a véletlennek köszönhetően lett ügyelő. Lukács Ferenc évad közben hagyta ott a színházat, és kényszermegoldásként a színészek sorra látták el az ügyelői feladatot, köztük László is. „Az évad vége felé Németh Ica akkori megbízott igazgató ajánlotta fel, legyek főállású ügyelő, én pedig igent mondtam – emlékezik vissza. – Mivel ezt a mesterséget sehol nem tanítják, a gyakorlatban kellett sok mindenre ráéreznem. Sokat köszönhetek Krizsmanek Imrének, aki a Matesz legendás ügyelője volt, és még nyugdíjasként is rendszeresen bejárt a színházba. Vele gyakran elbeszélgettem, tanácsokkal látott el. A kezdetekben két tűz között éreztem magam, elég nehezen tudtam kezelni, hogy színpadon színésztárs vagyok, míg az ügyelői pult mögött utasításokat adok a többieknek.” László ügyelőként jól tudja hasznosítani az ipari középiskolában műszaki rajzból szerzett ismereteit, szövegkönyvébe mindig pontosan felvázolja a színpadképet, a kellékek elrendezését, a mozgásokat a színpadon. „Általában két szövegkönyvet ’fogyasztok el’, a második már letisztázott változat. Ide jegyzem fel, kit mikor kell szólítanom a színpadra, mikor kell valamilyen hang- vagy fényeffektust indítani, a műszakiak, a kellékes és az öltöztetők számára szóló hívásokat stb. Az ügyelői pult a színpad rendezői jobb oldalán, a takarásban áll, innen kísérem figyelemmel a színpadon történteket. Az idei évadtól monitor is segíti munkámat, most már nemcsak a hallottakra támaszkodhatok, hanem a monitornak köszönhetően végig látom is majd az előadást.” Mindig mindenkit szólítani kell!Persze az elmúlt másfél évtized alatt munkája kapcsán akadtak váratlan, kínos jelenetek is. Két tanulságot is leszűrt belőlük: bármilyen hosszú ideje is megy egy előadás, nem ügyel emlékezetből, rutinból, illetve azt a kollégát is színpadra szólítja, aki ott áll mellette. „Ez utóbbit egy szenci tájelőadás során fogadtam meg. Németh Pistát kellett volna színpadra szólítanom, de mivel ott ült mellettem, nem mondtam be a nevét. Igen ám, de Ropog Józsi bácsi hozzá volt szokva, hogy akkor kezdjen öltözni, amikor Némethet szólítja az ügyelő. És mivel nem hallotta Pista nevét, nyugodtan várakozott az öltözőben. Csak akkor kapott észbe, amikor már őt szólítottam, ám mire felöltözött, és odaért a színpadra, bizony volt néhány izzasztó percük az épp színpadon lévőknek. Akkor megfogadtam, a kialakult ügyelői hívásrend szerint mindig mindenkit szólítok, még ha ott látom magam körül a művészeket, akkor is.”