A színház száműzöttje

Dömötör Ede felvételeÉn is ott toporogtam a produkcióra váró ifjoncok között, és valamiképp azonnal rendkívül fontosnak tűnt számomra, hogy annak a jól megtermett, ismeretlen embernek a homlokáról majd az én versmondásom hatására simuljanak ki a ráncok. Ez akkor még nem sikerült. Később is csak ritkán. Mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból annak a magas homloknak a simasága-derűje továbbra is kulcskérdés maradt számomra.

Nem is annyira a közönségnek kívántam megfelelni, mert hát a közönség valós igényeiről a versmondónak ugyanúgy nincsenek tényleges ismeretei, mint magának az igen tisztelt publikumnak. A néző helyet foglal, és még jó esetben is csupán arra vár, hogy csináljanak vele valamit. Vele, az utcáról betoppant civillel pedig egyedül úgy lehetséges valamit elkövetni, csak úgy lehet érzelmileg felkavarni, intellektuálisan érdekeltté és érintetté tenni, vagyis azonosulásra ösztönözni, ha az átélés a színpadon is maradéktalanul megvalósul. Ráadásul ahhoz, hogy a magas hőfokú átélés, ez a szertelenségre hajlamos belső izzás jó hatásfokkal érvényesüljön, bizonyos technikai eszközök birtoklása is szükséges. Nem elég izzani, izzónak is kell látszani. Kell tehát egy külső szemlélő, valaki, aki mindkét tekintetben útmutatást ad, és lenyesegeti a fölösleges, csupán a figyelem megosztására alkalmas oldalhajtásokat, az ügyetlenül tekergő kacsokat. Valaki, akinek a véleménye még a közönség pillanatnyi reakciójánál is fontosabb – merthogy a nézőtéren estéről estére mások foglalnak helyet, az alakítás viszont szervesen, folyamatában épül fel az emberben. Talán erre éreztem rá, amikor arra a mindegyre ráncolódó homlokra figyeltem. Amikor egyszeriben semmi sem volt fontosabb, mint hogy az a homlok kisimuljon.

Tizenöt éves voltam akkor, ő pedig – ahogy most utánaszámolok – huszonnyolc. Fiatalember tehát, és máris száműzött. Nekem a kitörés első lehetősége volt Kassa, számára azonban már – és legalábbis ’74-ben: még – a belső emigráció városa. Később, amikor a Szép Szó törzsgárdája és baráti köre kialakult, és már szép sikereket tudhatott maga mögött, talán ő is jobban érezte magát a városban, ahova a ’68 utáni tisztogatások sodorták, és ahol – a fővárosi Nő és Új Szó után – közel egy évtizedig egy szlovák nyelvű üzemi lap szerkesztőjeként dolgozott.

Gágyor Péter valószínűleg legnagyobb színházi sikerének, a Thália Don Quijote-előadásának, sajnos, nem lehettem részese, mert éppen a kommunista vívmányok fölött voltam kénytelen őrködni a vadregényes Šumava vidékén, játszottam azonban a Szélkötő Kalamonában, amelynek Gágyor nem csupán rendezője, hanem szerzője is volt. De aztán nemsokára a Tháliából is távoznia kellett, és elsősorban éppen a legnagyobb szakmai sikert hozó előadás kissé diktatúraellenes végkicsengése miatt. Ha hivatásos rendező akart maradni, át kellett települnie Magyarországra. És ő persze az akart maradni. ĺgy tehát valójában újból száműzetésbe kényszerült. Jött Kecskemét, majd Győr... – és néhány év múlva egy újabb emigráció. Gágyor színháza még a nyolcvanas évek második felének magyarországi viszonyai között is elfogadhatatlannak bizonyult. Vagyis egy idő után nem kapott munkát, és megint szedhette a sátorfáját. Németországban telepedett le, és ha nem következik be a rendszerváltás, színházi karrierje valószínűleg végleg megszakad. ĺgy azonban néhány éve a jobbára Dél-Szlovákiában turnézó SZEVASZ rendezőjét tisztelhetjük benne, sőt azóta drámáit is kötetbe rendezte, és egy életrajzi ihletésű regénye is hamarosan megjelenik.

Reméljük, most már velünk maradhat, és itthon ráncolhatja a homlokát. És azt is, hogy ez a homlok egyre gyakrabban lesz derűs... Isten éltesse!