A szeretet mozaikképe

A vatikáni Szent Péter-bazilika látogatói gyakran álldogálnak hátradöntött fejjel a kupola alatt, és a fönt ábrázolt szenteket csodálják. Nemcsak az alakok megformálása gyönyörű, a hatalmas félgömb belső palástján látható ötletes kompozíció s az egész gondolati mélysége, elkápráztató a felhasznált színek telítettsége, változatlan élessége is. Miként lehetséges ennyi évszázad elteltével, hogy cseppet sem fakult a kép, az alakok ilyen magasságban is jól megkülönböztethetőek, s oly ragyogóak, ha rájuk esnek a nap sugarai? Mindennek titkára akkor döbbennek rá az oda zarándoklók, amikor úgy döntenek, feljebb is mennek, s a kupola belső erkélyein haladva közvetlen közelről nézhetik, s akár meg is érinthetik az addig távolból csodált képeket. Akkor derül fény a csoda titkára, hogy nem festett képek azok, hanem megszámlálhatatlan apró kövecskéből kirakott mozaikok. A Vatikán falain túli híres mozaikműhely kínálata, hihetetlenül hangzik, de huszonkétezer színárnyalatból áll. Ami viszont mindennél csodálatraméltóbb, azoknak a mestereknek a türelme, akik minden egyes, speciálisan kiégetett színes kis négyzetet sor sor után az előre megadott sablon szerint a helyére erősítenek.

Egy másik templomot díszítve egy egészen más művész egyszer csak elakadva valami apró részletnél, kicsit sokáig szöszmötölt, mikor kollégája lentről felkiáltott neki: „Ne játszadozz már vele annyit, úgysem látja senki!” A válasz, mely a magas állásokról érkezett, történelmivé lett: „De tátja az Isten!” Igen, Isten valóban átlát mindenen, észrevesz minden apró részletet, nemcsak a felszínt, hanem a mélységeket. Észleli a tettet, de a motivációt is, a gondolati hátteret. Nemcsak napjainkat látja, napjaink másodperceit is, nemcsak az eredményeket, hanem az egyes lépéseket is, melyek az eredményhez vezetnek. A legapróbb részletekig tudja, miből tevődik össze életünk mozaikja. Ez a legbensőbb lényege az e vasárnapi evangélium sorainak: „Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben gonosz, az a nagyban is gonosz” (Lk 16, 10). Minden nagy, hősies tett mögött ott vannak a hősiesen megélt hétköznapok, az apró, észre sem vehető nemes döntések, az áldozatos hangyamunka önmagunk fejlesztésén. Minden nagy út mögött ott vannak az egyes lépések, melyeket feltétlenül meg kellett lépni mindet. Mikor egyszer Szalézi Szent Ferencet egy bizonyos lelkes apáca megkérdezte, hogyan lehetne szentté, azt a nem mindennapi választ kapta, hogy „egyelőre tanulja meg nem csapkodni az ajtót”. „A szentség – teszi hozzá Avilai Szent Teréz – nem abban nyilvánul meg, hogy napról napra nehezebb dolgokat bírunk, hanem hogy egyre nagyobb szeretettel teszszük, amit teszünk.”

Azt beszélik, hogy amikor a cipőkirály Baťa új munkatársat keresett, azzal a nem szokványos kívánsággal lepte meg, hogy mutassa a pénztárcáját. Aki a zsebében turkálva gyűrött bankókat húzott elő, annak nem volt nagy esélye. Akinek a pénze rendben a tárcájában volt elhelyezve, várhatta, hogy felveszik. Baťa jól átgondolt mindent: hogy is tehetett volna felelőssé vagyonáért valaki olyat, akinek a saját zsebében azzal a pár koronájával is rendetlenség volt. Vasárnapi evangéliumunk ezt emeli szellemi szintre: „Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek – mondja Jézus –, ki bízza rátok az igazit?” (Lk 16, 11) Akinek ugyanis összeviszszaság van saját élete észlelésében, aki életének folyását úgy tekinti, mint értelmetlen helyzetek véletlenszerű torlódását, soha nem rakja össze a képet, melyet a teremtő tőle vár. E kép alapja Jézus, az ő arcának és tekintetének kell minden részletből sugároznia. Harminc évig élt ismeretlenül Názáretben, hogy aztán három évi közszereplése alatt kamatoztassa annak a harmincnak a tapasztalatát. Lépésről lépésre felvonszolta a keresztet a Golgotára, hogy azon imádkozhassék üldözőiért. Sóhaj sóhajra, szó szó után, vércsepp vércseppet követve – mindezek a létezést biztosító „részletek” alakították ki végül egyetlen mozaikképét a tökéletes szeretetnek. A legismertebb és legtartósabb képet a világon.

A szerző római katolikus pap