A szerencse fia címmel írta meg emlékiratait a magyar film élő klasszikusa

Az ő nevéhez fűződik a Nehéz emberek, az Októberi vasárnap, A ménesgazda is. Játékfilmet húsz éve nem készített már. Most, túl a kilencvenen A szerencse fia címmel könyvben tette közzé élete emlékezetes epizódjait. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent 207 oldalas kötet két estére szóló olvasmány annak, aki az említett alkotások közül legalább egyet látott a Kossuth-díjas filmrendező műhelyéből. Kovács András ugyanis nemcsak képsoraival – írott történeteivel is kiváló mesélő. Tizenhat fejezetből álló könyvét ezért aztán nehéz letenni: emlékei között barangolva közelebb kerülhet az olvasó filmjeinek főszereplőihez, Bara Margithoz, Törőcsik Marihoz, Dajka Margithoz, Básti Julihoz, Páger Antalhoz, Latinovits Zoltánhoz, beleshet egy-egy film díszletei mögé, s megtudhatja, miképpen zajlik az élete ma, mi foglalkoztatja zsúfolt könyvespolcai között.

Történeteinek első része az erdélyi dombok között meghúzódó szülőfalujába, Kidébe kalauzol el, ahonnan a negyedik elvégzése után jutott be Kolozsvárra, második szülőhelyére. Neki ugyanis, ahogy írja: „több szülőhelyet adott a sors”. A beteges vidéki kisfiú azonban úgy döntött, másodjára is elvégzi a negyedik elemit, s csak azután lesz nagyvárosi gimnazista. „Bekerülésem a városi környezetbe nagy megrázkódtatással járt. Kolozsvárra édesanyám vitt be vonattal. Először ültem vonaton, Boglártelkére szekérrel vittek át Kidéből a hegyeken keresztül. Addig vagy a szüleimmel, vagy a nagyszüleimmel éltem, közeli rokonaim vettek körül. Amikor anyám berakta kis motyómat az internátus folyosóján a nekem kijelölt szekrénybe, megcsókolt és elment, megsemmisültnek éreztem eddigi életem, és elsírtam magam.”

Középiskolai évei hadiérettségivel végződtek, írja, hiszen a német megszállás idején vizsgázott. „1944 nyarán Románia kiugrása megváltoztatta az erőviszonyokat. A győztesnek látszó koalíció a románoknak visszaadta Észak-Erdélyt, amelyet szovjet csapatok szálltak meg a békekötésig. A sok anyaországi, aki korábban munkát vállalt Erdélyben, most menekült innen. A vonatok ingyen szállították őket. Én felültem erre az ingyenvonatra, amely Budapestre vitt – egyedül ott gyártottak filmet.”

A színiakadémia filmszakán találkozott Bacsó Péterrel, Fehér Imrével, Makk Károllyal. Ezekről az évekről, kollégiumi életéről, színésztársairól – Soós Imréről, Szemes Mariról, Szirtes Ádámról, Horváth Teriről – felkavaró anekdotákkal emlékezik meg. Pályája elején, dramaturgként, olyan filmek kezdeményezője volt, mint a Körhinta, a Ház a sziklák alatt vagy a Bakaruhában. „Vezető munkám a filmgyártásban az edzőkéhez hasonlított. Nekik is a legjobb formáját mutató sportolót kell beállítaniuk a csapatba…” Jó mesélőként Kovács András a kisujjából rázza az érdekes történeteket, forgatások, utazások, fesztiválok elevenednek meg a fejezetekben, politikai eseményeket, fordulatokat nem átugorva. Egy cannes-i fesztivál apropóján Picassóval való személyes találkozásáról beszél, 1968-as párizsi útja margóján Chagall alakját idézi meg.

Külön fejezet foglalkozik a rendező egyik legértékesebb alkotásával, a Hideg napokkal, amely Cseres Tibor regénye nyomán készült az 1942-es újvidéki vérengzésről. A film Karlovy Vary-i bemutatójával kapcsolatosan azt írja: „A fesztiválra Darvas Iván is eljött, őt kértem meg, hogy beszéljen a vetítés előtt, mert tudott csehül. Nagy rokonszenvet váltott ki a fellépése, kivált, hogy nem kellett tolmács, és főleg az, hogy Iván kijavította egy nyelvi hibáját, hallhatták, nem betanult szöveget mond.” A Hideg napok a fődíj mellett a kritikusok elismerését is megkapta, és „érdekes, hogy a csehek és a szlovákok mellett különösen a szovjet és az olasz újságírók voltak hívei a filmnek…”

A rendező 1968-ban bemutatott munkájának, a Falaknak is vannak különös vonatkozásai. Amikor a film elkerült Prágába, „már érlelődött a Dubček kezdeményezte reform… Az, hogy egy szocialista országban ilyen film elkészülhetett és be is mutatják, támogatást jelentett számukra, saját hasonló törekvéseik esélyeit növelte.”

S hogy mivel telnek a kilencvenegyedik évében járó rendező mindennapjai? Várja, mikor viheti filmre Wesselényi Polixéna naplóját, és azt a forgatókönyvét, amely egy kezdő kolozsvári színésznőről szól, aki aztán Budapesten lesz ünnepelt filmsztár. Igen, a történet a tragikus sorsú Bara Margitról szól.

„Kilencvenegy éves korom ellenére tele vagyok tervekkel – írja könyve utolsó oldalán Kovács András. – Soroljam fel őket? Nem tehetem, mert szünet nélkül szaporodnak a tennivalóim.”

Íme, egy alkotóvággyal teli örökifjú, a magyar film nagy öregjeinek egyike, aki már életében klasszikussá válhatott.