A szépség látszata

Megkapta a legjelentősebb norvég művészeti díjat, hazájában ő is a nemzet művésze. Regényeit sok nyelvre lefordították, drámáit szerte a világban játszották/játsszák (így például az Őszi álmot 2010-ben a Jókai Színház is műsorára tázte). A Melankólia után immár másik jelentős prózai műve, az Álmatlanság, az Olav álma és az Esti dal alkotta Trilógia is olvasható magyarul. Sokan vitatják – joggal –, hogy lehet-e, mondjuk úgy, Isten halála után a Jóról beszélni, illetve olyan műalkotást létrehozni, amely Szép. Létezhet-e még a figyelő tekintet eltűnése után a Szép? Jon Fosse sötét tónusú, áradó, és mégis több szempontból minimalistának nevezhető repetitív prózája első megközelítésben a legtávolabb van attól, hogy pozitív választ adjon erre a kérdésre. Mégis úgy gondolom, hogy a naivitás és az elborultság gyanúja nélkül lehet érvelni amellett, hogy Fosse szövegei a szép hitelességének visszaállítására tett kísérletek. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Trilógia szövegeiben kendőzetlenül jelennek meg olyan témák, mint a gyilkosság, a rablás, a prostitúció, a székletürítés, az öregkori elgyengülés… Olykor keményen, a maguk „valójában”, olykor pedig kissé ironikusan elemelve. De az irónia a három részt tekintve is szerepet játszik, ugyanis nyilvánvaló, hogy a szöveg túlmutat a felsorolt témákon. Hiszen mindent bevon a szépség. Mivel azonban a szépben nem hiszek, mert valami nyugtalanító-szeplősítő mindig kíséri, inkább azt mondom: mindent bevon a szépség látszata. Mi lehet erre a magyarázat? Fosse (pontosabban a fordító, A. Dobos Éva) gyönyörű mondataiban évek-évtizedek telhetnek el előre-hátra, s ezzel egyfajta mindent magába engedő háló szövődik, a részletek aprólékos bemutatásával, a nagyot mondás kiiktatásával pedig valami „teljes”, „átfogó” akad fenn ezen a hálón. S ebben a „teljesben”, „átfogóban” kapunk vissza valamit a szépből – ami természetesen távol áll a fenségestől. Jon Fosse: Trilógia. Fordította A. Dobos Éva. Kalligram, Pozsony, 2015.Értékelés: 10/10 Sánta Szilárd