A sokk és a trauma zenéje

Egy magányos nő bolyong a sötét színpadi erdőben, szerelmét keresve. A fák egy kiváló rendezői ötlet eredményeként olykor kísértetiesen a nő útjába álló, olykor kígyó módra az útjából vagy a keze közül kisikló félmeztelen férfitáncosok. Schönberg Erwartung című operájának, mely a 19. századi operaideállal való teljes szakítást jelenti, egyetlen szereplője van, s cselekménye tulajdonképpen a klasszikus operáknak csupán egy mozzanata lehetne. A nő – a nem tudni, milyen előzmények után – meggyilkolt szerelmének holttestére bukkan, s a férfi kétségbeesett élesztgetése hirtelen hisztérikus féltékenységi rohamba csap át: a nő szinte látja maga előtt a gyilkost, ismeretlen vetélytársát, akire a halott szemei is irányulnak. A bécsi születésű, később Amerikába emigrált Schönberg – a zenei expresszionizmus fő képviselője – ebben az első operájában az emberi lélek ellentmondásosságára, a sokk és a trauma kifejeződésére helyezte a hangsúlyt, míg a hagyományos operák meghatározó jegye a szenvedély. Zenei szempontból az Erwartung fő jellegzetessége az atonális kompozíció (a tónusok egyenrangúsítása), a klasszikus harmónia átértelmezése. A zene fő irányítója az intuíció, a törvényszerűségek és a racionalitás elvetésével a pillanatnyi pszichikai állapot kifejezője lesz. Nem véletlen, hogy a librettót az orvostudományban és a pszichiátriában jártas, pozsonyi születésű Marie Pappenheim írta. A szöveg az egzisztencialista irodalmi alkotások jellemző jegyeivel van felvértezve: csupa felkiáltásból, kétségbeesett, kiáltásszerű, megválaszolatlan kérdésből áll, s tematikai szempontból a töredezett mondatoknak sajátos dinamikát ad az erotikum és a drasztikum keveredése. Az első alkalommal 1924-ben Prágában bemutatott opera 1909-ben született, a 19–20. század fordulójának jellegzetes terméke tehát, akárcsak Eduard Munch Sikoly című festménye, mely a traumatikus állapotot vizuálissá transzformálja – a statikus „erwartung”, a várakozás helyett Schönberg operájához is jobban illene ez a dinamikus, tulajdonképpen az opera egész tartalmát egy szóban összefoglaló cím.

Egy női sikollyal végződik A köpeny című egyfelvonásos is, de Schönberg operájával ellentétben a nézők elé tárja annak előzményeit is racionális, ok-okozati összefüggésben. A köpeny a 20. század eleji zene egy másik meghatározó, ám zeneileg teljesen más utakon járó alakjának, Puccininak a műve, az először 1918-ban New Yorkban bemutatott Triptichon első része. A rendező Anton Nekovar remekül kapcsolta össze a két zeneileg teljesen különböző, ám ugyanazt a századfordulós életérzést árasztó egyfelvonásost, melyeknek együttes pozsonyi bemutatójára október 4-én és 5-én került sor a Szlovák Nemzeti Színházban. A verista Puccini operájában a sötét erdő mozgó fáiként funkcionáló férfitáncosok kikötői rakodómunkásokká vedlenek át. Puccini tulajdonképpen az olasz belcanto-tradíciót fejlesztette tovább, a hagyományos zenei eszközöket is felhasználva a helyzetek és szereplők emotív jellemzésére. Műveinek verista jellegzetessége, hogy a heroikus témák helyett a hétköznapi élethelyzeteket preferálta. A köpeny című opera a Szajna melletti kikötői rakodómunkások életébe enged bepillantást (megragadó a környezet és a helyzetek impresszionista festése), s egy gyilkossággal végződő hagyományos szerelmi háromszög tragédiáján keresztül tárja fel az emberi lélek mélységeit. A féltékeny férj megöli felesége csábítóját, majd köpenye alá rejti a holttestet. Giorgetta, a felesége fájdalmasan sikolt fel a holttest láttán: Schönberg Erwartungja mintha ennek az egyetlen pillanatnak a kimerevítése, egy lelkiállapot ellentmondásosságának kifejeződése lenne. A Puccini-opera tehát mintegy az Erwartung egyik lehetséges előzményeként, illetve a monodráma feszültségének levezetőjeként funkcionált a pozsonyi bemutatón. „Mihez kezdek itt egyedül? Ebben a végtelen életben... Ebben a határtalan és színtelen álomban... Hiszen te voltál az a hely, amely a határokat kijelölte számomra...” – kesereg a Schönberg-monodrámában kétségbeesetten a magára maradt nő, aki a férfiprincípium nélkül még a modernség gondolati rendszerében is csupán önállóságát vesztett árnyéklény.