A saját életéből merít ihletet

„Festek is, faragok is, kővel is dolgozom”Szekeres Éva felvételeBoldog ember, aki alkot, akit szeretnek, akinek népes családja van, akikért dolgozik. Műhelyében százával festmények, szobrok, vázlatok. Munkakedve töretlen, s ahogy elmondja, ez tartja őt egészségben. Igó Aladár hetvenhárom évesen is azt vallja, ha nem dolgozna, már régen megbetegedett volna. Augusztusban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vette át Pozsonyban, a vár teraszán.

Meglepetés volt Aladár bácsi számára a kitüntetés?

Vagy három nappal előtte telefonon szóltak Pozsonyból, hogy okvetlenül fel kell mennem. Megleptek, az biztos, de sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dologban, ha ennyire hívnak. Nem sok időm volt előtte gondolkozni. Még most sem igazán tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént. Az ünnepség a pozsonyi vár teraszán volt, nagyon szép helyen. Szép ünnepség volt, a magyar nagykövet adta át a kitüntetést. Nem ismerem én ennek a kitüntetésnek a menetét, csak anynyit tudok, hogy komoly díjról van szó. Hogy hova kerül? Most még csak úgy a vitrinben van, de majd kispekulálok én neki valami jobb helyet. Olyan faragott tartót terveznék, de ezen még el kell gondolkozni, hogy hogyan is lesz. A családnak is nagy meglepetés volt a kitüntetés.

Hány éve foglalkozik Aladár bácsi képzőművészettel?

Gyerekkorom óta szinte. Akkor még gipszmunkákat csináltam, később a katonaságon ezt tökéletesítettem, meg már agyaggal is dolgoztam. Aztán arra gondoltam, valami másra kell ráállnom, hogy maradandót alkossak. Mert, ugye, a gipsz meg az agyag nem olyan maradandó, idővel elkallódik, összetörik. Sokrétű vagyok én, festek is, faragok is, kővel is dolgozom, ha komplikált síremléket csinál a fiam, akkor abban segítek. Ilyen volt Vályban a Béelik család síremléke. Már nem gyalogmunkáskodom, a hétköznapi munka már csak a kertre szorul, olyankor, ha érzem, hogy egy cseppet pihenni kell a szobrászkodáskor. Mert ez azért szellemileg kimeríti az embert. A faragás kivált. Én mindig mást és mást csinálok, ami mindig más hozzáállást kíván. Soha nem csináltam két egyformát, begyakorlott mozdulattal, ezért is fáraszt el néha.

Kelendőek-e Igó Aladár szobrai? Hála Istennek, sok helyen megtalálhatóak már most is.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumába kell még faragnom hármat, el is van már tervezve, fel van vázolva. Mind ilyen falusi dolgokat próbálok csinálni, egyébhez nincs nekem vonzódásom, csak a saját életemből tudok meríteni. Egy falusi munkát ábrázolót, egy vallásosat akarok, egyet meg magamat. Azzal köszöntem be Pozsonyban is a kitüntetéskor, hogy még mikor gyerekkoromban az eke szarvát tartva mentem a szántásban az ökör után, nem hittem volna, hogy engem egyszer a pozsonyi vár teraszán kitüntetnek.

Most már elhiszi?

Már most el kell! De még most sem tudom igazán elfogadni, hogy igaz lenne. Én gondoltam ugyan, mikor Mádl Ferenc úr itt volt Hanván látogatóban, hogy nem végleg köszönt el. Mikor itt jártak Schuster úrral, mindkettőjüknek adtam egy-egy szobrot emlékbe. Gondoltam én azt akkor, hogy talán megtartanak emlékezetükben, kaptam is tőlük köszönő levelet, de ekkora kitüntetésre nem számítottam.

Min dolgozik éppen Ali bácsi?

Zsípbe faragok egy 48-as emlékművet. Egyszerű lesz, de nagyszerű. A parókia mellett volt egy hatalmas kőrisfa, tönkre is tette a tetőt. A fa megszakadt, kidöntötték, olyan másfél méter magasan megvan a törzse, onnan kettéágazik, aztán megint összefordul a két ága. Ebbe a hézag részbe egy bujdosó 48-as honvédet faragok bele. Lesz még egy mottó rajta, ennyi az egész. Ez a 48-as honvéd a mi családunkban volt. Nagyanyám Zsípből származik, neki a nagyapja volt az a honvéd. Hát ilyen az idő forgása! A legkisebb unokám utána kapta a Péter nevet, hogy ne haljon ki ez a név a famíliából.