A ragadozó csiga

Szombat kora délelőtt. Apósomék hétvégi kertjében segítek a gyom elszaporodását visszaszorítani a kiadós esők után. Velem van az aranyosan selypítő két és féléves aprócska lányom is, aki nagy szakértelemmel formázza a kalácskákat a számára kialakított minihomokozóban. Egyszerre odatipeg hozzám.

– Apúúú?

– Tessék, kicsim.

– Ude, a csida arc jadadozsó ájjat?

Felnőtt nyelvre lefordítva, csemetém abbéli észrevételére kérdezett rá, miszerint a csiga az ragadozó állat volna.

– Miből gondolod, kislányom? – kérdem meglepve.

– Mejt mikoj másik, ott mindid jadad. (Mert mikor mászik, ott mindig ragad.)

Ó, a nyíladozó gyermeki értelem bájos logikája! Leányomnak akkor már gyakran meséltem a természetről, az élővilágról, s most a levélhez tapadó csiga látványát szöszke kis fejében összekapcsolta a ragadozó állat fogalmával.

Mielőtt elmagyaráztam volna neki, mi is a helyzet a csiga „ragadozását” illetően, össze-vissza csókoltam maszatos kis pufók arcát.

(recs)