A postás többé nem csenget

Márta, mióta eszét tudja, mindig utálta a reggeleket. Alig bírt reggelenként kikászálódni az ágyból. Miután megitta az első méregerős kávéját, meghallgatta a reggeli híreket, kezdett magához térni.

Ez a mai reggel is nagyon nehezen indult. Még félálomban megfőzte a kávét, majd szinte belekapaszkodva a bögre fülébe, leült a konyhaasztal mellé. Tréfásan magában speciális „reggeli depressziónak” nevezte ezt az állapotot. Tudták ezt a munkahelyén is, a reggeli kora délelőtti rossz hangulatát tolerálták kollégái.

Aztán ahogy múlt az idő, úgy jött meg egyre inkább a kedve. Ha őszinte akart magához lenni, nem volt ez mindig így. Ez a probléma mintegy nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Mintha csak tegnap lett volna, úgy villantak agyába a szörnyű emlékképek.

Márta nagyon jó házasságban élt. Férje, Zoltán kedves, gyengéd, megértő férj volt. Jól éltek, sokat jártak együtt kirándulni, egyetlen kislányuknak, Csillának szinte mindent megadtak. Aztán bekövetkezett a tragédia. Azon a kora nyári napon Márta nem ment be a munkahelyére, szabadságot vett ki. Még délelőtt beugrott a fodrászhoz egy kis igazításra, utána vásárolgatott. Majd hazament. Éppen apósa kedvenc süteményét fejezte be (úgy volt, hogy délután meglátogatják az öreget), mikor jött a borzalmas telefonhívás. Zoltán a munkahelyén összeesett, mire a gyorsmentő a kórházba szállította, az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. No meg a szörnyű diagnózist: agyembólia.

Márta addigi gondosan felépített világa egyik napról a másikra öszszeomlott. Összeroppant, egyedül a kislánya kedvéért vállalta tovább az özvegyek siralmas életét. Mígnem tavaly tavasszal váratlan fordulat következett. Az történt ugyanis, hogy a kisváros régi postása nyugdíjba ment. Utódja egy középkorú férfi lett, János. Mártáék a város szélén laktak, errefelé 11 óra tájban szokott érkezni a postás. Eleinte, ha hozott levelet vagy egyéb küldeményt, csupán csak pár szót váltottak Mártával. Majd egy borongós tavaszi délelőtt az asszony egy hirtelen ötlettől vezérelve behívta őt egy kávéra.

János átlagos férfi volt, nem is különösebben jóképű. Márta mégis úgy érezte, hogy vele talán le tudná élni hátralevő életét. A kislányával, Csillával is bámulatosan hamar összebarátkoztak, érzéke volt a kamaszokhoz, noha neki sosem volt gyereke. Ahogy jobban megismerték egymást, Márta megtudta, Jánost már több mint három éve elhagyta a felesége. Az asszony az új férjével a fővárosba költözött, azóta már gyermeke is született.

János is tehát oly nagyon egyedül volt. Nem jelentett ez az érzés talán már fergetegesen perzselő szerelmet, de Márta János közelében mindig valami belső biztonságot érzett. S miután az első szerelmi együttlét is megtörtént, János minden tekintetben gyengédnek bizonyult. Gyakran hozott virágot, legtöbbször gyöngyvirágot, Márta kedvencét.

Boldogságban, szerelemben telt el a tavasz, a nyár, az ősz, télre, szilveszterre tervezték az esküvőjüket.

Decemberben leesett az első hó. Az utak síkosak, járhatatlanok lettek. És egy nap megtörtént a baleset. János olyan szerencsétlenül dőlt el a kerékpárjával, hogy súlyos gerincsérülést szenvedett. Valamennyire felépült, Márta kitartóan látogatta a kórházban, ételhordóban vitte be neki a finom étkeket. Már akkor is sejtette, hogy házassági tervüket tönkretette, meghiúsította a baleset.

János tolószékbe kényszerült. Márta ennek ellenére hajlandó lett volna házasságra lépni vele, de a férfi bántóan ridegen, elutasítóan viselkedett. Végül megkérte Mártát, hogy ne látogassa többé, hiába győzködte ő, hogy nem sajnálatból teszi. „Az a szerencsém, hogy előnyös életbiztosítást kötöttem, nem szorulok másoktól alamizsnára” – balesete után egyre csak ezt hajtogatta, nem lehetett vele beszélni.

Lassan ideje munkába indulni, nagyon elmélázott a múltban. Muszáj valami vigasztalóra gondolnia. Tekintete a konyha ablakára, az új függönyre esett. Nemrég vette. Az ablaküveg piszkos volt, délután meg kell majd tisztítani. Most azonban ideje indulni. Sóhajtott. A fürdőszobába ment, megmosta arcát, megfésülködött. A tükörből egy idegen, fáradt arcú nő nézett vele farkasszemet.

Márta igazából most döbbent rá, hogy nem az öregedés a legborzasztóbb, hanem, hogy a postás többé nem csenget.