A nyolcvanas évek szűk levegője

A nyaralás önfeledt örömei mellett ugyanis megbicsaklott emberi sorsokat, bűnöket, titkokat és hazugságokat is partra mos itt a víz. A szocializmus gazdagjainak és kisembereinek világa mellett a legszegényebbek életébe is bepillanthatunk, és a kor várakozó, feszült csendje is átélhetővé válik. 
Az utóbbi időben kezdünk hozzászokni az online könyvbemutatókhoz, amelyek kényszeresek ugyan, de azért vannak pozitívumai – ha más nem, hát az, hogy a szerzőt saját nappalinkban láthatjuk vendégül, jobb esetben cseten kérdezhetünk tőle, és még csak kávét sem kell főznünk neki. Egy ilyen „rendezvényen” ráadásul nagyságrendekkel többen vehetnek részt, mint egy normális könyvbemutatón. 

Kiss Noémivel nemrég beszélgetett a könyvről a Magvető szerkesztője, Szegő János, és bár hozzászólni már nem lehet, a felvétel elérhető a kiadó Facebook-oldalán, ahol eddig 3500-an nézték meg. Főleg azért ajánlom figyelmükbe, mert a szerző úgy ébreszt ellenállhatatlan vágyat bennünk a könyv iránt, hogy egy pillanatig sincs az az érzésünk, hogy ránk akarná tukmálni. 

Persze nem mindegy, hogy a határ melyik oldalán nézi az ember ezt a beszélgetést, mert számunkra mást jelent a Balaton, mint a magyarországi olvasó számára. Úgy is mondhatnánk, nem kötődünk hozzá ezer szállal, nincs többletjelentése, vagyis nem igazán a miénk, még akkor sem, ha sok időt töltöttünk ott. Ráadásul a nyolcvanas években, amikor ezek a történetek játszódnak, mi évente csupán négyszer léphettük át a csehszlovák–magyar határt, vagyis majdnem annyira el voltunk zárva a „magyar tengertől”, mint az adriaitól. Ezért egy többé-kevésbé ismeretlen világgal találhatjuk szembe magunkat ebben a könyvben, amely személyes élményeken alapul, de a szerző nem elsősorban saját Balaton-képét tárja elénk. Ahogy azt Szegő János a beszélgetés elején megjegyezte, Kiss Noémi számára a kezdetektől fontos a tér és az emberek kapcsolata, az, hogy milyen mértékben határozza meg gondolkodásunkat, viselkedésünket a hely, ahol élünk, vagy ahová kerülünk. Ezért tulajdonképpen érthető, miért prezentált egy tematikus novelláskötetet. 

„Nem gondoltam volna, hogy pont egy olyan nyáron fog napvilágot látni ez a könyv, amikor az ország egyik gyújtópontja lett a Balaton, mert az emberek nem szívesen lépik át a határokat” – mondta Kiss Noémi, hozzátéve, hogy nem a járványhelyzet ihlette a kötetet, hanem egy négy éve indult Siópart című folyóirat, melynek szerkesztője, Podmaniczky Szilárd tőle is kért egy szöveget a Balatonról. „Miközben nem is tudta, hogy én az egész gyerekkoromat a Balatonon töltöttem, a nagyszüleim nyaralójában, amely 1968-ban épült meg”– mondta a szerző. 

A történelem kimondott és elhallgatott fejezetei is benne vannak ezekben a novellákban. Például egy kamaszlány búcsúzik keletnémet barátnőjétől, akinek szülei aznap Nyugatra akarnak szökni. „Heidi odasúgja, hogy ő bizony sehová nem megy. Inkább kiugrik az ablakon. Most már reszket. Milyen gyáva – gondolom, de azért titokban örülök neki, hogy az ágyamban mellettem marad. Heidi sugdos a fülembe. Visszamegy a strandra, azt mondja,. a lakókocsijukba, ott akar élni. Lehetne belőle kertész a kempingben. Csukd le a szemed, mondom neki. A fejünkre húzzuk a takarót. Magamhoz szorítom, saját barlangunk lesz. Máris egy lakókocsiban ülünk, odakint tűz a nap, kempingasztalon ragasztgatjuk a kedvenc zenekari matricáinkat. Málnaszörp a vacsora és kakasnyalóka. Heidi dúdolni kezd, és rázza seggét. Elmúlik a remegése. Egyre hangosabban dalol, nagyon szép hangja van. Csakhogy anyám újra kiabálni kezd: Gyerünk, egy, kettő, három, fogat mosni! Délután edzésem lesz, ugye beraktam a felszerelésem: fehér zokni, lábszárvédő, váltócipő, futónadrág. Ha megmozdulnék, csak azért tenném, hogy megakadályozzam Heidi szökését. Utáltam, hogy napi két edzésre kellett járnom, a magyarórát is utáltam, a kémiát, a matekot. Egyedül a fizikát szerettem, mert egy szép, vállas férfi tanította. Vörös hajú volt. Az iskola a börtön. Nem az NDK a börtön, hanem gyereknek lenni börtön, mondja Heidi, és ezen nevetünk. Bécset kezdettől fogva utálta. És én is utáltam, mert el akarta tőlem venni a barátnőmet.” 

Szegő János szerint a kötetet egyfajta mozaikosság jellemzi, a struktúrát visszatérő karakterekkel, újabb jelentést kapó helyszínekkel, terekkel erősíti a szerző. Egy társadalmi tabló rajzolódik ki sokféle beszédmóddal, szentimentalizmus helyett már-már szociológusi tárgyilagossággal. Persze előbukkannak a gyerekkori emlékek, a nagyapa figurája két elbeszélést is kap, és a szereplők némelyikét az utcájukban lakókról mintázta a szerző. De kutatott levéltárakban is felderítetlen halálesetek után, megjeleníti a szegények és a gazdagok Balatonját, a vadregényes nádasokat, mólókat, amelyek mára eltűntek, ír a horgászokról, a falusi emberekről, akiknek mindennapi volt a látvány, melyért mások több száz kilométert tettek meg. 

Érdemes elmerülnünk ebben a könyvben, mielőtt az évszázad legszürreálisabb nyara után ráfordulunk az őszre. Talán nem túlzás azt remélni, hogy megismerhetünk egy korszakot, és közelebb kerülhetünk a többségi nemzethez – nem turistaként.