A nyelv aranyhímzései – Gellért nyomában

Bánki Éva, az Esőváros című, „dunaszerdahelyi” regénye után egy történelmi „krimivel” jelentkezett. A klasszikus krimi sémájával ellentétben itt azonban nem az igazság körmönfont kiderítése zajlik, a nyomozás tétje ugyanis a nyelvben van, és ott is marad: a „bűntény” egy legenda megírásának tisztessége körül bontakozik ki és nyer megoldást. Sebe egy velencei küldöttség fejeként egykori mestere, Gellért püspök ügyében nyomoz, hogy mintegy előkészítse és egyben indokolttá tegye a szent kanonizációját. E kanonizációs játék azonban csak a nyelvben játszódhat le, lényegileg retorikai kérdés, s ezt Sebe alighanem kezdettől fogva tudja is, noha szenvedélyesen veti bele magát az útjába kerülő intrikák és egy vélhetőleg politikailag manipulált kettős gyilkosság kibogozásába. A nyelv univerzuma Sebe számára azonban két okból sem elég: egyrészt azért, mert a pogány világ írásbeliség előtti tapasztalatával is rendelkezik, amit a kereszténnyé válás univerzumának misztikájában próbál meg átstilizálni, másrészt mert egyházi funkcionárius, s így a hit komponense ural mindent, hiszen ahogy egy elmélkedésében fogalmaz: „ha nincs hit, akkor a mondatok formálják a világot.”

Sebe (keresztény nevén Anasztáz) lényegében úgy írja meg a Gellért-legendát, hogy a hit kritériumait ösztönösen érvényesítve mintegy összegzi a nyomozás eredményeinek sokféleségét. Gellért így többszemélyes egót kap, sorsok és magatartásformák épülnek bele, adagolódnak hozzá a műfaj kritériumaihoz. Gellért számára a nyelv csodáján keresztül értelmeződik a pogány magyarság sorsa is: a latin sokféleségének megtapasztalása mégsem vezeti el Sebét ahhoz az eszményi nyelvi kerekséghez, mely a magyar nyelvet is a latin univerzumhoz köthetné. A magyarországiak latinja és az olaszok, a provanszálok latinja is inkább széttart, mintsem egységesít. Ez a kívülállás konzerváló és misztifikáló: Gellért nyelv nélkül vagy jobban mondva (sorozatos nyelvi félreértések és többé-kevésbé tudatos félretolmácsolások folyományaként) nyelven túli módon kommunikál a magyarokkal, Sebe pedig képtelen megalkotni a maga magyar nyelvtanát, hiszen a vezérfonalul választott latin metódus csődöt mond, és a „titkos összefüggések” illúziója is el-eloszlik. A Morosini család önigazoló és politikai törekvései, a horvát– magyar helyzet, az Orseolo rokonság vélt és valós szálai adják a regény történeti síkját, ehhez társul a misztikus idegen, az önmaga meséi által megalkotott entitásként megjelenített aranyhímzőnő lénye, aki gyilkosság áldozata lesz, s akivel Sebe holta után is társalog, akinek szellemét valóságos korabeli Poirot-ként hallgatja ki. E misztikus vonulat további ragyogó elemeit tapasztalhatjuk meg Sebe emlékeiben, aki olykor szinte szentként viselkedett (Zsófia királyné megmentése), s olykor szinte méltóbbnak látszik egy legendahős szerepére, mint maga Gellért. E misztikus réteget teljesítik ki a hímzés-interpretációk, a rejtélyes térképdarabok, a leghíresebb Gellért-mű, egy Dániel-kommentár, a Deliberatio értelmezési lehetőségei. A fiatal Gellért ősképe rekonstruálhatatlan, hiszen három lehetőség is kínálkozik a fiatalkori Gellért élettörténetéhez, ám ezek egyike sem más, mint a jelen igényei szerint kialakított, rugalmas mítosz: a velencei kereskedői múlt, az ismeretlen kalandori létforma és az aszkétikus szent lénye aligha egyeztethető össze. Ki volt Gellért, mielőtt Magyarországra jött? Hogyan manipulálnak egy potenciális szent alakjával a családi biográfiák és a vélt vagy valós leszármazottak körei? Miért épp a legenda csodákkal foglalkozó része a legkevésbé érdekes rész? A Gellért-ego összerakása zseniálisan visszakanyarodik a Gellért által kommentált bibliai Dánielig is, s így mindvégig a hit vérvonala mentén szerveződik.

Külön kiemelendő a regény kidolgozott lélektana, mely a Margit-legendához mérhető intenzitással számol be a küldöttség belső viszonyairól, a hatalmi pozíciók tarthatóságáról, a szerzetesek, az egyházi személyek közti ellentétekről. Bánki Éva nem a nevekre helyezi a hangsúlyt, ha egy-egy személyhez karaktert köt, a nevek lecserélhetők, mindig ad hoc láttatja a figurát, s ehhez mérten nevezi is meg, pl. Ősi és Művelt Sarj, Elfoglalt Fiatalember, a Tökéletes Herceg.

A könyv zseniális módon elegyíti a kalandot és a sosem okoskodó, mindig üde esszéhangot. A szereplők közvetlen verbális megnyilatkozása nincs jelen a kötetben, minden belül történik és minden a nyelvek közti átjárhatóság megkérdőjelezésére irányul, pontosabban arra, hogy ha kell, nyelveken túli kommunikáció jöjjön létre, mely létrehozza a közöset, a legendát magát. Csak így sikerülhet kihallani a kézimalmot hajtó magyar asszony átkozódásaiból a magyar ősköltészet elementáris hangjait, csak így lehet megalkotni egy szent autentikus gyermek- és ifjúkorát.

(Bánki Éva: Aranyhímzés, Magvető, 2005.)