A nemzet rímhányója

JUHÁSZ KATALIN

Eredetileg zenésznek készült, brácsázott, aztán eltörte a kisujját, és opera szakon fejezte be a Zeneakadémiát. Életének nagy részét olasz operalibrettók fordításával töltötte, az énekesek legnagyöbb örömére, hiszen az ő magyarításában dallamos, könnyen énekelhető „alapanyag” született, pontosan kottára fordítva. Több magyar opera szövegkönyvét is ő írta, számos operett- és kabaréműsor versei fűzödnek nevéhez.

Brácsatudásának egyébként az orosz hadifogságban vette a legnagyobb hasznát, mivel bekerült a lágerzenekarba, ami bizonyos fokú védettséget és jobb bánásmódot jelentett számára. Hazatérve, huszonöt évesen kezdett el írni, első humoros versikéi a Lúdas Matyiban jelentek meg.

1951-ben a Magyar Rádióhoz került dramaturgként. 1957-től visszatért a zene területére, az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság vezetője lett, 1960–1962 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató osztályán lett művészeti vezető. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgjaként dolgozott. Emellett számos színházi bemutatót mentett meg azzal, hogy az utosló pillanatban átírt ezt-azt az elfuserált szövegkönyvben.

A Szamárfül, majd Nagy szamárfül címmel megjelent, és generációk által rongyosra olvasott állatvers-gyűjteményt soha nem foghatta kézbe, halála után látott napvilágot a Móra kiadónál. Ezek az itt-ott megjelent versek évtizedeken át szájhagyomány útján terjedtek, tulajdonképpen a „nép nyomására” lett belőlük kötet. Hálás műfaj volt ez, hiszen az ötvenes-hatvanas években sok mindent el lehetett mondani állatbőrbe bújva, és az áthallásokat mindenki értette. Televíziós sikerszériája A Mézga családdal indult, majd a Kérem a következőt! című, hatalmas sikerű rajzfilmsorozattal folytatódott. Ezután jött a Mekk mester, ahol Romhányi folytatta az állatbőrbe bújtatott emberek vicces kalandjait, és főleg a hiszékenységet figurázta ki. Amikor felkérték őt a Flinstone család című amerikai rajzfilmsorozat epizódjainak lefordítására, már sejteni lehetett, hogy a magyar verzió jobb lesz, mint az eredeti. Romhányi bravúros verselési technikával, szójátékokkal és frappáns rímek ezreivel tűzdelte tele az eredetileg prózában született párbeszépdeket. A lehengerlő hatást tetézte, hogy a kor legjobb színészei kölcsönözték hangjukat Frédinek, Béninek és a többieknek.

Utolsó nagy munkája a T. S. Eliot költeményei alapján készült Macskák című zenés darab dalszövegeinek fordítása volt, amelyet harminc éve folyamatosan műsoron tart a Madách Színház. Romhányi szinte saját művet, magyar musicalt alkotott ebből a darabból: amellett, hogy Eliot titokzatosságát, játékosságát és valamennyi rejtett utalását sikerült visszaadnia. A musical budapesti bemutatóját azonban sajnos már nem érte meg.

Ismerősei szerint világéletében meglehetősen szerény ember volt, saját karrierjét nem igazán építette, és nem „könyökölt” díjakért sem. Befolyásos barátai is szinte csak a halálos ágya mellett döbbentek rá arra, hogy Romhányi József azokat az elismeréseket, kitüntetéseket sem kapta meg, amelyek a szórakoztatás hozzá képest névtelen iparosai is bezsebeltek. A kárpótlásképpen sebtében odaítélt Érdemes Művész díjat már nem tudta átvenni.

62 éves korában, 1983. május 7-én Budapesten halt meg. Kacagtató, ironikus, szellemes és intelligens versei azonban tovább élnek, olyannyira, hogy ezen a terepen máig nincs vetélytársa. Felkent költőink közül is sokan irigyelhették a költői mesterség fölényes birtoklásáért. Ő viszont élete végéig csak versírónak mondta magát, nem költőnek. Pedig az is nagy költő, aki az anyanyelvben rejlő játékos lehetőségeket ki tudja aknázni, mosolyt csalva az arcokra egy mosolytalan, szürke korban.