A napot naponta kell kezdeni

Géher István szerényen változatnak nevezi művét: egy Arany-átírás vagy verses Arany-kommentár, sugallja, ám sokkal inkább arról van szó, amit a 11. stanzában (mert hogy stanzákban íródott a költemény, de még milyenekben!) sokértel?mű?en állít: ami látszatra Istók létében az, valójában Istók nyelvének valóságában lesz „fedezetnek arany”. Vagyis: Géher nem változatot teremt, hanem a változót magát ragadja meg. Azt a folyamatot, ahogy az élet apróbb mozzanatai megszövegesülnek, és létrehozzák azt az identitást, melyet korábban a költő önazonosnak érzett. Ez idézi elő, hogy Istók gyakorta kénytelen élni az önmegerősítés erőteljesen ironikus gesztusaival is: „istók tehát: a doyen professzor, / egy személyben maga a testet öltő / univerzális egyetem, sokadszor / szerepel így ifjak előtt.... de költő- /nek nem jegyzik a színlapon se.” Bár a nyelv által kimunkált én akaratlanul is függetlenedik és leválik a referencialitásról: „nagy ideje, hogy istók nélkülem / növekedik, az időm kifutott / a régmúltból?”

Géher Istvánnál talán senki se tudta tökéletesebben megfogalmazni az egyetemi légkör és közeg szerepjátszásait és belső ritmusát, világát a világban, egyszerre üvegházi és bohém jellegét, talán csak a kitűnő John Berryman, akivel a magyar költő joggal versenghet: ezt a beszédmódot már az Anakreón vagy Catullus maszkjában írt verseiben is a tökélyre fejlesztette. Az önreflexív gesztus folyamatosan szembesül a költői létezésmód rejtett intimitásával, mely a nyilvános létezés afféle árnyéka lesz, Istók sem tehet mást: „árnyékként alakít ma is”. Géher sosem tolakodó vagy harsány, bölcs antik humora (a leginkább talán a latin venustum fogalmához áll közel, mely a bájt és a nevetést kapcsolja össze) iróniája és parodisztikus érzékének intellektuális természete egyik legjobb költőnkké avatja őt. Észrevétlen ügyességgel varázsol költészetet egy-egy köznapi cselekvésből, szóból, fordulatból, s a mindenkori történelmi helyzet ábrázolásának is ezt a finom módját választja. Istók hol „osztályidegen”, hol ellenzéki: szerepekbe kényszerül és szerepekbe kényszeríti önmagát, ám mindvégig megmarad végtelenül kompakt kételkedőnek, aki még abból is tanulni vágyik, ha ő maga tanít. Feszültségteremtően elegáns és költői, ahogy a magát polgárként megtestesítő „nem arisztokrata” Istók „túlél” („azóta is a sehol-létben él”) és szembesül az agresszív politikával, vagy olyan kardinális kérdésekkel, mint a nemzeti önismeret, a származás, a hit („szenvedett, / tehát keresztény volt”) vagy a hagyomány kérdései. Istók autentikus hangú(ra konstruált) életrajza nem lineárisan vagy kronologikusan következő események sorozata: ez egy kumulatív életrajz, melyben a mindenkor változó én jelene uralkodik. Ez a jelen egybeesik a versírás idejével.

A versszakok gyakorta egy-egy kulcsszót átörökítve sorjáznak előre: pl. a 78. stanza vége: „lehet, / hogy személyisége csak képzelet?” A 79. eleje: „hát persze, hiszen csak elképzelem. / nélkülem istók nem is létezik. / ahogy, mint mondtam, én se létezem.” Géher István kötete eseményszámba megy: és nem pusztán kimagasló költői értékei miatt, hanem a múlttal való szembenézés bölcsen ironikus bátorsága miatt is. A 93 stanza az alcíme alapján csak az első éneke egy nagyobb műnek, remélhetőleg egy készülő, nagyobb verses regénynek.

(Géher István: Polgár Istók. Első ének. 2003–2007., Pozsony, Kalligram, 2008.)