A Meztelen Király birodalmában

A Sötét és fény kora című esszéjében ír arról a gyerekkori traumatikus élményről, mely valamiféle megmagyarázhatatlan viszolygást, ugyanakkor egy megérzésen alapuló gyermeki előrelátást is magába foglal: „Ötéves voltam, amikor apám megállíttatta a kocsit, amellyel visszahozta a családját, anyámat, nővéremet és engem (az öcsém már a háború után született) szülőföldjéről, a Felvidékről, az ostromlott Budapestre. Sírva kérleltem, hogy vigyen akárhova, csak Pestre ne…” Mivel édesapja jogász volt, Takács Zsuzsának később polgári származása miatt nem úgy alakult a pályája, ahogy szerette volna. Az Orvostudományi Egyetem helyett a bölcsészkarra került, spanyol‒portugál szakos lett. Itt alapozódtak meg azok a világirodalmi inspirációk, melyek egész pályáján végigkísérik: ezek közül talán a spanyol misztikus, Keresztes Szent János ihletése a legerősebb, akinek a verseiben és prózai műveiben fordítóként is elmélyedt. 

Korai költészetét Pilinszkyéhez hasonló absztrakt fogalmiság, az elesettek iránti érzékenység, az emberi viszonyok problematikussága, a kifejezés nehézségeinek tudatosítása jellemezte. A kezdetektől fogva ott van a szövegek mélyén az önmegismerés igénye és a kíméletlen önboncolás. A fiatal szerző a Költők egymás közt című, 1969-ben kiadott antológiában tűnt föl, melyben egy-egy pályakezdő alkotót egy-egy befutott pályatárs ajánló szavaival indítottak útnak. Pilinszky a pályakezdő Takács Zsuzsa „hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát” emelte ki, „mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát”. Az idők során ez a tétova keresgélés egyre közelebb viszi majd a Lényegeshez, amit az antológiába írt kisesszéje szerint Takács Zsuzsa kezdetektől fogva meg akart közelíteni. 

Legújabb, A Vak Remény című Aegon-díjas kötete az egész életmű foglalata: a nyitó ciklus tartalmazza a költőnő legújabb verseit, aztán visszacsöppenünk a hetvenes évekbe, s onnan haladunk kötetenként a kétezres évekig. A Vak Remény világában a kísérteties kulisszákat érzékelve elborzadunk, s riadtságunkat az sem csökkenti majd, ha közben felfedezzük, hogy nem egy kísértetvilágban, hanem a mai Budapesten, a Meztelen Király birodalmában sétálunk. A verstér egy süllyedő sziget, egy apokaliptikus, pusztulóban lévő világ. Az egyetlen, amibe kapaszkodni lehet, a Vak Remény, bár az egyik vers tanulsága szerint egyre gyöngül már, az összeomlás szélén áll az is. 

Mintha egy nagyobb elbeszélő költemény töredékeit olvasnánk, a megszemélyesített Vak Remény (mint Dantét Vergilius) kísérgeti az elbeszélőt a sötéteknél sötétebb bugyrokba. Egyszer az Utolsó Ítélet terén, máskor egy kávézó járdára kitett, billegő asztalánál találkozunk vele, vagy látjuk az utcasarkon ülve, amint számolja a műanyag pohárba ejtett érmék koppanását. Az egyik versben a gyerekonkológián, a műtők előtt várakozó apát próbálja vigasztalni, aki kétségbeesik a gyászhír hallatán. A történelem és az emlékezet tereit is belakja: megjelenik például egy az Appelplatzon álló, Máramarosból deportált férfi előtt, negyvenhárom szeptemberében. 

Az emlékezet az egyik vers szerint olyan, mint egy bányász, aki bennrekedt a beomlott tárnában, elemes lámpájával világít és kijáratot keres. Innen, a bánya mélyéből bukkannak föl a rég eltemetett és elfelejteni akart, elborzasztó emlékek, pl. ez: „Unokatestvéreim iskolájában / Kassán, a háború után a lábtörlő / a magyar zászló volt.” A Lidérc című versben egy viharvert zsák mélyéről kerül elő a lidércnyomás, s a zsák száján a madzag nemzeti színekben pompázik: „piros, mint szívünk vére, fehér, ahogy / a remény, és zöld, akár az arcunk”. Arany balladája, A walesi bárdok több versben is megidéződik. A Meztelen Király, aki „teleragasztotta plakátokkal a várost”, tulajdonképpen egy mai Edward király, aki a Lidérccel is, a Kísértővel is azonos.

A mai és történelmi lidércvilág után a gyűjteményes kötet egy személyiség fejlődésének folyamatrajzába vezet át minket. Az első verskötet, a Némajáték anyagában gyakran villannak fel az álom szavakba nehezen áttranszformálható képei. Takács Zsuzsa második verskötete, az 1976-ban megjelent A búcsúzás részletei a teljességtől megfosztott, a lét részlegességébe vetett ember képét állítja elénk a szülés konkrét tapasztalatán keresztül. A nemlét és a létezés közti átmenet a magzatban realizálódik: a versek a szülés élményét nemcsak az anya, hanem a magzat szemszögéből is elénk tárják. A magyar költészet nagy pillanatai ezek, olyan egyedi hang szólal meg itt, amilyennel korábban nem találkozhattunk. 

A szülés megfoghatatlan, misztikus, ugyanakkor fájdalmas testi folyamat is, melyet nemcsak az anya, hanem a magzat is megszenved. Az emlékezés előttről című vers narrátora a saját születését elmesélő csecsemő, akit magára hagynak, ellöknek, ugyanakkor valami elemi erővel kényszeríti arra, hogy a mélybe ássa a fejét, nekifeszüljön, összecsússzanak a koponyacsontjai. „Elfordultam, / a hűvös levegőre / egy rándítással kitéptem testemet” – idézi fel az emlékezet előttről, s leírja azt a megdöbbent csalódást is, mely akkor fogja el, mikor látja, hogy amit eddig végtelennek gondolt, most „kettéhasadva hevert a lepedőn”. 

A Tükörfolyosó, a következő kötet címe a zárt és befelé mégis kinyitódó térre, az önvizsgálat kényszerére és kikerülhetetlenségére, a valós és a tükröződő síkok elválaszthatatlanságára utal. A kép és tükörkép reménytelen egybetartozása, ugyanakkor soha össze nem olvadása a szerelem egy sajátos metaforája. Így tartozik egybe a test és az árnyéka, a térbeli alak a fénykép síkja is. A találkozás homályos szobában című vers „az összeomlás előtti búcsúzást” írja le, s közben a vers beszélője egyszerre benne is van az ölelésben, s kívülről is látja az egymást térdepelve átölelőket és eltorzult, egymásra fekvő árnyékukat is a barlang falán. Egy másik versben az egymásnak rendelt, mégis egymástól elszakadt szerelmesek egy „csoportkép két szélén ültek”, „örökké / a hamisan megvillanó jövőbe nézve”.

Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.

A szerelmi vívódás, a magára maradás gyötrelmei közt vergődő nőnek közben anyaként is helyt kell állnia, a versekben egyre több a játékokra, gondoskodásra, szerepzavarra, szülői lelkiismeret-furdalásra utaló motívum. A Várakozás című vers beszélője késztetést érez, hogy betakarja a gyereket, de a szoba, ahova belép, üres. A félre című versben az anya egyik szerepéből öltözik át a másikba. Ha vége a darabnak, ő lemosakszik és időre hazasiet: „Mert lakásom van Budán, és kicsi / gyerekem, és nem alszik el, / ha én nem altatom”. S élnie kell, bár állandó vergődésben, halálközelben érzi magát, ahogy a következő kötet címadó verse mondja: „Nem halok meg fiatalon, / ez hát az egyik eltékozolt esélyem”.  

A Filológus téli éjszakájában egy ironikus gesztussal megjegyzeteli saját mondatait: a második versszak a filológus magyarázataiból, a csillaggal megjelölt részek feloldásaiból áll össze, újabb magyarázandó szövegterepet szolgáltatva majdani filológusoknak. A versek beszélőit gyakran látjuk utazás közben, a villamoson, s a hétköznapi keretek néha váratlanul válnak kísértetiessé. 

A rejtjeles tábori lap gyerekversei (Takács Zsuzsa egyedi meghatározása szerint: „kamaszlány versek”) narratív énelbeszélések. Hitelesen érzékeltetik egy gyereklány lelkivilágát, aki ellenanyagot termel a szeretet ellen: nem akarja levinni az öccsét a játszótérre, nincs kedve mosogatni a nővére helyett, inkább végighever az ágyon, s az árnyékokat figyeli a mennyezeten. Nem akar a szülei folytatása lenni, inkább olyan magányos marad, mint az udvaron álló diófa. A Táncverseny előtt című versben, miután kicsinosították, begöndörítették a haját és lakkcipőt adtak rá, körbemutogatták a szomszédoknak, ő úgy érzi, ezzel majmot csinál magából. A címadó vers látszólag közhelyes értesítés az úttörőtábor hétköznapjairól, az akrosztichonjából azonban kiolvasható a titkos üzenet: KÉRLEK VIGYETEK HAZA.     

Monográfusa, Halmai Tamás szerint az 1992-ben megjelent Viszonyok könnye című kötettel kezdődik egy új korszak Takács Zsuzsa lírájában. Fő téma az emberi kapcsolatok és az időviszonyok összetettsége. Az Átrendezés az összegzés verse, az újrakezdés lehetőségeinek latolgatása. Lakásfelújítás van, húsz év után, s az eltelt évek úgy ömlenek elénk, mint egy kacatokkal zsúfolt szekrény átláthatatlan, elrendezetlen tartalma. A versekből zúdulnak ránk a történetek, a tömény líra feloldódik az epika áramlásában. A tragikum groteszkbe megy át, a rezignáció humorral fűszereződik. Az érem másik oldala című vers ezeket az elválaszthatatlan, de egyszerre mégis ritkán látott kapcsolatokat mutatja fel, ilyesmiket: „Pelenkacserelés közben óarany / karamellpudingot kanalazni.” „Önmagunkkal találkozni a lépcsőházban / (ő fölfelé megy, én hullok lefele).” Az emlékezés-gyakorlat mint kulcsszó, mint szerkezeti elem, mint a versírói módszer megnevezése gyakran, több kötetben is felbukkan.

Verseit hosszú ideig az édesanyja betegsége, halála miatt érzett gyász és bűntudat, a magára maradás fájdalmának tematikája uralta. 
A keret ez esetben is narratív. A történet az előérzettel kezdődik, mely akkor fogja el, mikor a kórházból utazik haza a villamoson vagy otthon dolgozatokat javít. A beteljesedés kifosztást, kiüresedést jelent. A vergiliusi metafora, a „tárgyak könnye” (az Aeneis szerint „sunt lacrimae rerum”, azaz könnyeznek a tárgyak) az elveszített, szeretett személyt az itt maradt, hozzá kötődő tárgyi világon keresztül mutatja meg. Lehet az egy párnából kihullott tollpihe, mely most hihetetlenül nehéz tűnik, a fényétvesztett szovjet evőeszközkészlet vagy egy kifestett utcanőre hasonlító, repedezett táska, mely az utolsó kórházi leleteket tartalmazza. 

A Ma meghalt az anyám vagy talán tegnap című vershez egy értelmező kisesszé is társul a kötetben, a lecsupaszítás, a levetkőztetés gesztusaként. Ebbe a versbe is beépül a költőivé tett, filológusi eredetű jegyzetapparátus: a hozzátartozót a kórházi szobából durván kitessékelő orvosnő szavaira („Nem fogja föl, hogy meghalt az anyja? / Mit akar látni még?”) egy jegyzet válaszol, mely egy közösen látott, utólag véresnek ható naplemente emlékét idézi fel. Ez után az élmény után jön „a letakart óra” ideje: a következő kötetben több ilyen című, az idő visszalépésének más-más aspektusát feldolgozó verset is találunk. 
Nem közli a kötet A megfosztás rítusa című vershez írt Takács Zsuzsa-esszét, melyet a Vigilia folyóiratban olvashattunk. A szerzőt az motiválta saját versértelmezése megírására, hogy a költeményt sokan félreértették, a Pilinszky-hagyománnyal, sőt, a hittel való szakítás bizonyítékaként olvasták. A versben utcai ruhában lép be a pap a hívők közé, s megfosztja az oltárt díszeitől, hazaküldi a híveket. „Fájdalom és neheztelés / nélkül összejöttünk hát utoljára, / hogy búcsút vegyünk lehetőségeink / tárházától: a hittől” – mondja keserűen. A szerzői magyarázat szerint a nagycsütörtöki szertartás kétségbeesése szólal itt meg: ha kimerevítjük az időt, s belehelyezzük magunkat az első Krisztus-hívők idejébe, ezt a csalódottságot, ezt az elhagyatottságot kellett érezniük. Takács Zsuzsa hangsúlyozza, hogy verse kísérlet, mely „a hit, a remény és a szeretet megvonásának katarzisa révén éppen azok elnyerését célozza meg”.

A gyűjteményes kötetet a most már egy egységbe rendeztett India-ciklus zárja, melynek egyes darabjait ismerhette már az olvasó A test imádása és a Tiltott nyelv című kötetekből. A Kalkuttai Teréz szemével látott India a szenvedés helye, a járda szegélyén haldoklók, az utcára kitett szülő asszonyok, a bántalmazott gyerekek világa. Kalkutta palotakertjei a sikátorok piszkával, a reggel-este tiszta vízzel meglocsolt angol gyep a csatorna iszapjával, a steril kötszerek az elfertőzött sebekkel kerülnek ellentétbe. Az engedelmesség parancsa azt mondja Teréznek, hogy oktassa tovább a gazdag indiai gyerekeket a líceumban, ő viszont vállalva a gyanakvást, megrovást, sőt, az elkárhozás veszélyét is, inkább – belső vagy isteni indíttatásból – a szomjazók között, a bűzös kunyhókban végzett karitatív munkát választja. A Kalkuttai Teréz írásaiból átvett idézeteket is tartalmazó szövegek révén belelátunk „a Fekete Város beleibe”. Ugyanakkor, ahogy a Hazafelé tart a testem című versben elhangzik, „Budapest vagy Bombay, végül is mindegy”. Visszakerültünk tehát a Meztelen Király birodalmába – vagy el se kellett indulnunk ahhoz, hogy ezt lássuk meg mindig, mindenütt.

Polgár Anikó

Takács Zsuzsa: A Vak Remény – Összegyűjtött és új versek
Magvető, 2018, 608 oldal