A mamahajtól a józan szeretetig

Dani büszke rá, hogy „anyuhaj” csakis az övéMilan Drozd felvételeRossz anyák márpedig nincsenek. Vagy ha mégis, akkor kizárólag a rendőrségi hírrovatban találkozhatunk – gyermeküket éheztető, ütő-verő és más, rafinált módokon kínozó – édesnek a legkevésbé sem nevezhető anyaneműekkel. Szerencsére az ilyen némberek alkotják a jelentéktelen kisebbséget. A legtöbb anyuka igyekszik gyermekének megadni mindazt a gondoskodást, amire a helyzetéből, erejéből futja. A magazinokban gyakorta szerveznek A legjobb anyuka versenyeket. Amikor is rendszerint az édesapa és az utódok nevezik be a szeretett édesanyát. Az ilyen versenyekben nem is kéne sorrendet felállítani: a nevezett már pusztán akkor kizárólag első helyezést érdemel, ha a családtagok úgy érzik, az ő anyukájuknak igenis a „nyilvánosan legjobbak” között a helye. Szakemberek szerint az anyaság a fogantatás pillanatában kezdődik. És – ennek már gyakorló édesanyák a megmondhatói – sohasem ér véget. A meglett, harmincöt éves férfiember is éppúgy édes kisfiam, mint a pólyában gügyörésző csecsemő.

SZERETNI NEHÉZ

Tizenöt-húsz évbe telik, amíg egy emberpalánta felnő. Nevelgetve, terelgetve. De mert a Halász Jutka által énekelt egyik, bűbájosan igaz Bródy János-szöveg szerint „Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, amit a másik örömmel elvisel. Nehéz szeretni okosan, józanul, szeretni sajnos senki nem tanul!” – a szülőségnek is megvannak a maga buktatói. S ráadásul életkorok szerint. Mert amíg az öntudatos hároméves még tiszteli anyját és apját – vagy legalábbis hat rá a tiltás, a szidás, esetleg egy jelzésértékű, kisebb fenékre verés –, az éppen saját világát megfogalmazni igyekvő tizenéves kamasz egyetlen óvatosan fegyelmező mondat hallatán is képes világgá indulni. (Fenékre verésről, pofonról tizenhaton túl már szó sem lehet. Részint, mert porig alázná az amúgy is ingatag lelkiállapotú ifjoncot, másrészt, mert az anyák ilyentájt már alig-alig érnek fel megnyurgult szülöttjük fejéig.) Az olvasónak feltűnhet, hogy a gyermeknevelést most elsősorban mint anyai teendőt boncolgatjuk. De ez van, minálunk legalábbis. Természetesen az apák szerepe is éppolyan hangsúlyos, ha másféleképpen is – erről majd egy következő alkalommal.

Egy kis közjáték, mielőtt visszatérnénk a nőkhöz és anyákhoz: Az ENSZ égisze alatt született CEDAW-egyezmény (a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról) egyik cikkelye szerint: „Ne élhessen apai jogokkal az a férfi, aki a háztartásban és a gyermeknevelésben nem vállal egyenlő részt.” Nos, ez is olyan utópisztikus tétel, amit sem ellenőrizni, sem bizonyítani, s betarthatatlansága következtében sem büntetni nem lehet. Csak képzeljük el azt a bírónőt (szintén családanyát), akihez imígyen fordul feljelentéssel egy felperes, amúgy szintén családanya: – Az uramnak is, nekem is van munkánk. Két gyereket nevelünk. Ő hazajövet még benéz egy italmérésbe, azután otthon vagy csak a tévé távirányítóját nyomogatja, vagy kicsiny műhelyében tölti az idejét, óraszámra. Én hazajövet bevásárolok, otthon még gyorsan megfőzök, berakom a mosógépbe a szennyest, közben kivasalom a másnapit, tálalok, mosogatok, kikérdezem a gyerekektől a leckét. Tessék már családunk fejét jogerősen rábírni, hogy felezzük meg a házimunkát! – Ugye, mennyire nyilvánvalóan abszurd?! A jelen társadalom elvárja a mintaanyaságot, mint a dolgozó nő (már ha van hol dolgoznia) könnyű, kikapcsolódásnak is felfogható harmadik műszakját. És – hogy is mondjam – nem csupán a társadalom férfiasabbik része. A nők ugyanis gyakorta magamaguk állítanak fel – esetleg még szépanyáik szemléletéből örökölt – olykor csak fogcsikorgatva teljesíthető elvárásokat. Ez utóbbi mondat dr. Mohás Lívia pszichológustól származik. A doktornő szerint a férfiléptékű kultúrkörökben, vagyis gyakorlatilag a nyugati civilizáció egészére jellemzően az anyaságot szándékosan fetisizálták, s ezzel saját fizikumuk börtönébe zárták a nőket. Nagyon sarkítva: Az anyaság csodálatos, a legfantasztikusabb dolog! Egy anya minden áldozatra képes a magzatáért! – Ez így igaz is. A gubanc akkor keletkezik, amikor az anyaság ténye kizárólag egyetlen ember, a gyermekét világra hozó nő személyéhez kötődik. Szép új világ – Huxley után, szabadon. A hazai joggyakorlat mindenesetre ragaszkodik e – bizonyos esetekben diszkriminatív – direktívához. Válás esetén például vajmi kevés esélyt ad a vér szerinti apának, hogy továbbra is magáénak tudhassa (pontosabban ölelhesse) a gyermekét. Mert anya csak egy van! – hogy fokozzuk a közhelyeket. Miért? És apa mennyi?! – hogy fokozzuk az indulatokat.

Mivel „rossz anya nincs” (lásd fentebb), most a teljesség igénye nélkül mutatnánk be néhány olyan élethelyzetet, amelyekben három édesanya (a jobbik, a kétségek között vergődő, és az ösztönös anyaúton járó) mondja el véleményét a szerinte helyes gyermeknevelésről.

A JOBBIK?

A nagykamasznak már nem annyira anyu haja kell Nagyon megbántott a legkedvesebbnek hitt barátnőm – panaszolta hajdani évfolyamtársnőm, Anna. – Leültünk beszélgetni egy kávé mellé, és szóba kerültek a gyerekek is. Az ő lánya most múlt tizenkettő, az én fiam tizenhét éves. Kiskati aranyos lány, valóban, jó tanuló, csöndes, otthon elmosogat, kitakarít, noszogatni sem kell. Megérdemelten büszke rá az anyja. Hallgattam, hallgattam a barátnőmet, hogy lám csak, jól tette, amikor annak idején úgy döntött, elválik a semmirekellő férjétől, aki nem volt képes tisztességes munkát találni, hogy eltarthassa a családját. Most bezzeg pontosan fizeti a gyerektartást! Igaz, a lányához azóta sem engedi, mondván, csak megzavarná a gyerek fejét. Ezért is költöztek ebbe a kisvárosba, távol az exférjtől, az apai nagyszülőktől. Kiskatinak eleinte hiányzott ugyan az apja, de ő, mármint a barátnőm tett arról, hogy „felnyissa” az akkor óvodás korú kislány szemét. Naponta elmondta neki, mennyire rossz ember az apja, lám, fel sem keresi a gyerekét, elfelejtette, nem kell neki. Lám, hiába küldött drága ajándékot, a játék elromlott, szemétre való... Ki lenne kíváncsi egy ilyen, semmihez sem értő önapára?! Ők viszont, az új apukával, mindent megtesznek érte. És ez így is van, láthatom, tíz éve boldog harmóniában élnek. – Nyeltem vagy kettőt – folytatta Anna –, mert Kiskati valóban szépen cseperedett, s már rég eszébe sem jutott, hogy akit apjának nevez és hisz, az nem a saját nemzőszülője. De azt már nem tudja, hogy a tulajdon édesapja hónapokon, éveken át próbálta elérni, hogy legalább kéthetente, havonta rendszeresen láthassa szeretett kislányát. Abból az egyszerű érzelemből kiindulva, hogy bár a házassága nem sikerült, de kicsi lánya attól még a sajátja (is). Mindhiába, anyja bújtatta, egyszersmind bujtogatta a gyermeket, letagadta, elzárta előle. A legrémesebb, hogy mindezt komolyan így is hiszi. Mármint, hogy azok az emberek, akiket ő meggyűlöl – és nála könnyen felizzanak a legkülönfélébb negatív érzetek –, mindenkire kártékonyak. Van ilyen pszichobetegség, tételesen, gyógyíthatóan. De nem akartam vitába bonyolódni a barátnőmmel, visszamenőleg értelme sem lett volna. Ő azonban egy fordulattal hirtelen rátért az én családi viszonyaim boncolgatására. Mi van a fiammal? Hogyhogy tizenhét évesen még nem döntötte el, hol tanul majd tovább? Hogyhogy nem irányítom valami menő, pénzes szakma felé? Hogyhogy eltűröm a visszaszájalását, a bukásszintet verő jegyeit? Itt bántódtam meg, s egyszersmind bizonytalanodtam el végképp.

A KÉTSÉGEK KÖZT VERGŐDŐ

Míg beszélt, Anna arcán, szájszegletében egyre mélyültek a ráncok. Gabnai Katalin drámapedagógus mondta egy beszélgetés alkalmával, hogy a középkelet-európai nőket könnyű felismerni a ráncaikról. A három műszak negyven év alatt kiradírozhatatlanul ráíródik a bőrre. A ráncokban. Anna voltaképpen attól önmarcangolta magát, hogy a saját, megtapasztalt világképének megfelelő „instrukcióival” igyekezett felvértezni fiát az eljövendő, idülten felnőtt felnőttekkel belakott nagyvilág szeszélyes veszélyei ellen. Nem vált el (még), nem volt állástalan (még), csak csupán nőnemű ember, anya, átlagos tapasztalatokkal. Egy szem fia úgy nőtt fel, hogy szuperokos csodagyerek, a család és az iskola (az alaptanerők) szeme fénye. Olyan srác, akivel meg lehetett beszélni a napi politikát, aki értékelte a bluesos „őskövületek” zenei világát, kinek számára egy Greenpeace-aktivista többet jelentett, mint három langymeleg, valóvilágos műsorvezető... Felhozta szobájába az első lányt, azután a másodikat... A jó anyjától a jó szomszédok megkérdezték, reggelente mit csinált vajon?! Anna csak annyit mondott, megkérdezte a szintén nőnemű hálótársat, marad-e ebédre is. Azután aszerint főzött. Tudta, hogy mit tesz, mert valamilyen okból rámaradt a nemi felvilágosítás fiúi kérdésköre is. Üvöltött volna, hogy szégyentelenek, vagy satöb-bi?!... Apuka dolgozik, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. Anna csak mostanság esett mély depresszióba, midőn közvetlenül a nagykorúság előtt álló fiúgyermeke káromilag küldte el őt a közös légtérből. Nincs semmi titok, a „közös légtér” ez esetben a nappalit jelenti, televízióval, videóval, más technolétezés-pótlékokkal... Szóval, a saját szülőanyja saját nappalijából káromolta ki Annát a pelyhedző, éppen csak felnőtt korú fiúszármazék. Egész konkrétan azért, nehogy már megzavarja egy Jimmy Hendrix-emlékműsor élvezetét...

Együttérzően hallgattam Anna panaszáradatát, miszerint a gyerekét kvázi önrabló, nagy valószínűséggel személyiségzavaros barátnő azt kérte rajta számon, hogy a saját gyerekét miért nem neveli reklámképes üzletembernek. Anna meg mindeközben arcizmait fegyelmezve vonogatta a vállát, hogy ha szóból, életmintából nem ért az embernek való gyermek, vajh’ milyen akaratot kényszerítsek reá?! A lehetséges válaszok egyike:

AZ ÖSZTÖNÖS ANYAÚTON JÁRÓ

Andrea és Dani. Anya és fia, és az édesapa, Krisztián. Aki mellesleg szintén igyekszik kivenni részét a gyereknevelésből. Az új generáció, a nyolcvanasok esetében már gyakrabban előfordul, hogy kettős örömben jön világra a gyermek – s mindkét szülő úgy érzi, nevelésileg is felelős érte... A fiatal házaspár rögtön a nász után szembesült a gyermekvállalás legalapvetőbb negatívumaival: lakás, az nincs, csak két, különböző felfogásban, de egyértelműen negatívba hajló – „bezzeg, mi jobban tudjuk” – generációs intelmekkel segítő nagyszülő és anyós, akik bár eredendően nagyon büszkék az unokára, de ez irányú aggódásuk hovatovább mindennemű másféle kapcsolatot képes kikezdeni. Az alapaggodalmak már az unoka pólyás korában elkezdődtek, az újdonsült nagymamák szerint ugyanis (tisztelet a kivételnek) a friss anyuka nem képes például megfelelő mennyiségű hajsapkát rákötni levegőző újszülöttjére, s különben is, akár megfázik a gyermek, akár hőgutát kap, mindezekért egyedül jó anyja a felelős. Plusz gyönyörűség még, hogy anyuka altassa, ébressze magzatját, vagyis aludjon vigyázzban, két pelenkamosás és szoptatás között. Azután vég nélkül (és joggal) panaszolhatja, mennyire anyás a gyerek. Andrea kitalált egy jobbat. Észrevette, hogy Dani fia – mellesleg egy rendkívül nyugodt, most kétesztendős fiatalember – már hat hónaposan csakis akkor aludt el, ha simogathatta anyja derékig érő hajtincseit. A csinos fiatalasszony legott elment egy hajszobrászhoz, s copfjától megszabadulva, a levágott és összedolgozott hajtincseket védőzsepibe csomagolva odarakta kisfia párnájára. Az eredmény, hogy Danika néhány nap múlva már akkor is elaludt, ha csak a hajat simogathatta. És a mai napig ragaszkodik az „anyuhajhoz”. Szeretgeti, ölelgeti, büszke rá, hogy „anyuhaj” csakis az övé. Andrea különben sohasem emeli fel a hangját, Danival bármely helyen megbeszéli, hogy most cipőt kell húzni, mert megyünk, kabátot venni, mert hideg van, elköszönni, mert így való, ha hazafelé indulunk valahonnan. Dani mosolyog, fúj egyet, és engedelmesen nyújtja a karját, a lábát. Nem is engedelmesen, önként, boldogan. Tudja, hogy nem csapják be, nem hazudnak neki. Tudja, hogy szeretik.