A maguk útját járják a zenében

A kategóriagyőztes csapatGecse Attila felvétele Tudatosan vettétek célba a megzenésített vers műfaját, vagy másfajta zenét is játszottatok azelőtt?

Koreň András: A ZBK zenekar 2000 szeptemberében alakult, hét taggal kezdtünk, jelenleg négyen vagyunk. A Gömöri Ifjúsági Társaság mostani elnökének, Kmotrik Péternek az ötlete volt, hogy ne csak Csemadok-rendezvényeken, bulikon játsszunk, hanem csináljunk valami komolyabbat is.

Bodnár Ottó: Széles közönségigény biztos, hogy nincs Rozsnyón az énekelt versek iránt, de sikerült kialakítanunk egy szűkebb társaságot, ha úgy tetszik „rajongótábort”, akik szeretik a dalainkat. Ezt a dolgot nem lehet besorolni sehová, a megzenésített vers műfaja is széles skálán mozog. Mi magunk is különböző zenéket szeretünk, a gitárosunk, Zoli például a kemény rockot, de a zenekar jelenlegi profiljába ez is belefér.

Milyen szempontok szerint választjátok ki a megzenésítendő verseket? Gondolom, a „nyersanyag” zeneisége, lüktetése az, ami megérint titeket. Vagy kedvenc költőitek is vannak? Másképp olvastok verset, mint az egyszerű halandók?

Bodnár Ottó: Nem hinném, hogy másképp olvasnánk. Szerintem nem feltétlenül szükséges, hogy hexaméterben íródjon a vers. Mindent meg lehet zenésíteni, ha szívvel csinálja az ember. A dallamnak elsősorban ki kell fejeznie a vers hangulatát. Ha ez már megvan, akkor elég, ha beleszavaljuk a verset a zenébe, nem is kell énekelni.

Koreň András: Nincs is kedvenc költőnk, tényleg nem ilyen szempontból válogatunk. A legtöbb versre véletlenül találunk rá, ilyen volt például Gyüre Lajostól a Magyar ökör. Kunszentmiklóson játszottunk, először jártunk arrafelé, egy csorda magyar ökröt láttunk ballagni az úton, aztán mikor hazaértünk, kezembe akadt egy könyv, és ráakadtam erre a versre. Rögtön tudtam, hogy dal lesz belőle. Ám előfordult olyan is, hogy egy író-olvasó találkozó szervezőinek felkérésére zenésítettem meg Csehy Zoltán egyik versfordítását. Összesen úgy húsz számunk van, ez körülbelül egy másfél órás koncertprogram.

Ki a csapat zeneszerzője, illetve a próbákon kié az utolsó szó?

Borsodi Zoltán: Mindenki beleszól, mindannyian hozzátesszük a dalokhoz a magunk kis részét, bár igaz, hogy közösen nem lehet zenét szerezni. Minden számunknak van egy konkrét szerzője, aki az alapot megírja. Hangszerelni, javítani, változtatni, csiszolgatni viszont annál inkább lehet közösen.

A Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny gáláján két teljesen különböző stílusú számot hallottunk tőletek: egy bluesos felütésűt, és egy „kalákásat“, bár ez utóbbit csak azért neveztem így, mert nem jut eszembe más jelző. Nem okoz konfliktust a zenekaron belül az, hogy ennyire különböző egyéniségek vagytok?

Bodnár Ottó: Nem, mivel a dal mindig mozaikszerűen áll össze. Elsőként adott a vers, majd megszületik néhány akkord, harmónia, egy dallamfoszlány, és a többi már magától alakul ki a próbák során. Közösen döntjük el, hogy az adott számot dzsesszesebben játsszuk, vagy inkább menjünk át bluesba. Ha az alaptéma billentyűs hangszeren érkezik, gitáron kísérjük, ha a gitáros talál ki valamit, a billentyűs kíséri. A könnyebbik eset az, amikor a zene már megvan, és ehhez keresünk megfelelő verset, esetleg szöveget íratunk hozzá.

Előfordul, hogy a zenei témák a „fiókba” kerülnek, és szükség esetén csak előhúzzátok őket?

Koreň András: Ilyesmi ritkán fordul elő, de azért két témát a mai napig őrzünk a fiókban, mert még nem született meg hozzájuk a vers, vagy egyszerűen nem bukkantunk még rá. Legtöbbször azért mégiscsak a vers fog meg, és ha már megfogott, belül meghallom az alapdallamot is. Reggelente, amikor munkába biciklizek, sokszor jutnak eszembe vokálok vagy refrének.

Sok helyre hívják fellépni a ZBK-t?

Koreň András: Idei statisztikát még nem tudok mondani, de tavaly öszszesen 34 fellépésünk volt, ami kezdő zenekar esetében elég sok. Mostanában nagyon beindult a szekér, azáltal is sűrűsödött a programunk, hogy sikerült megnyernünk az országos szavalóverseny VI. kategóriáját. A napokban például Budapestre kaptunk egy meghívást. Idehaza főleg művelődési táborokban lépünk fel, de iskolákban is szerepeltünk már.

Figyelembe veszitek a közönség igényeit, vagy inkább azt szeretitek, ha ti oszthatjátok a lapokat?

Koreň András: Csak annyiban, hogy megválogatjuk, hová megyünk játszani. Komponálás közben nem részesítünk előnyben egy-egy megoldást csak azért, mert sejtjük, hogy a színpadon „hatni” fog. A dalok általában a harmadik-negyedik koncertre érnek be. Ha a közönség érzi, hogy szívből adjuk elő a dalt, másképpen fogadja, mint egy nyers előadást. Általában a rajongókon „teszteljük” az új dalokat, az a tizenvalahány ember ugyanúgy örül nekik, mint mi.

Az előbb József Attila „kokainos” versét hallottam tőletek. Előnyben részesítitek a kevésbé ismert, ám mély mondanivalót rejtő verseket az ezerszer hallott, sokszor megzenésített alkotásokkal szemben?

Koreň András: Igen, megvan bennünk a felfedezői hajlam, és szeretnénk, ha a hallgatók is rátalálnának olyan versekre, amelyekkel nem találkozhattak az iskolában. Eleve jobban fel lehet hívni a figyelmet egy-egy versre, ha dalformában ismerkedik meg vele a hallgató.

Borsodi Zoltán: Én például zenészként ismertem meg Petőfi Sándor első versét, a Borozót. Az iskolában sajnos nem tanították nekünk, meg sem említették.

Fontos számotokra a siker?

Bodnár Ottó: Különbség van az egyéni siker és a csapatsiker között. Sokkal jobb érzés, ha közösen hozunk létre valamit, ami tetszik a közönségnek, mert akkor a jól végzett munka örömét egymással is meg tudjuk osztani, nem csak egyedül örülünk neki. Ennek az egyik oka, hogy sokkal nagyobb erőfeszítés, több munka valamit négyesben öszszehozni, ezért az öröm is megsokszorozódik.

Koreň András: A legnagyobb eredmény pedig az, ha egy csoport hancúrozó gyereket, vagy véletlenül odatévedő hallgatókat sikerül a helyszínen marasztalnunk a zenénkkel. Előfordult velem olyasmi is, hogy elmentem egy iskola előtt, és a nyitott ablakon át meghallottam, hogy a gyerekek a mi dalunkat éneklik a szünetben. A GIT által szervezett kirándulásokon is rázendít néha valaki egy-egy számunkra, pedig egyáltalán nem igyekeztünk beléjük „gyömöszölni” a dalainkat.

Borsodi Zoltán: A tapson kívül attól is el tudunk érzékenyülni, ha a koncert után a szervezők azt mondják: „szívesen látjuk önöket legközelebb is”. Ebben benne van minden.

Figyelitek a konkurenciát? Alkalmazzátok a Kaláka és más iránymutatók által meghonosított műfaji toposzokat, a jól működő, „egyezményes” megoldásokat, vagy tudatosan igyekeztek kikerülni ezeket?

Koreň András: Én nagyon ritkán hallgatok verset éneklő zenekarokat. Ha akadnak is néhol áthallások, az a véletlen műve. A magunk útját járjuk, nem feltétlenül akarunk másokat követni. Egyetlen csapat fogott meg zeneileg, a Kor-Zár, az ő egyik számukat játsszuk is. A dalok felépítésénél vannak persze bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. Egy bluest csak úgy lehet eljátszani, ha az ember betart néhány zenei szabályt. Engem például sok esetben a komolyzene, a barokk inspirál.