A letörölhetetlen csók

Nem tartozik az agyonsztárolt színészek közéAP-felvételZavarónak egyáltalán nem mondható férfiúi büszkesége, finom belső eleganciája, sérült szarvasbika-tekintete minden szerepéből kiolvasható. A David Slade rendezésében készült Cukorfalatból ugyanúgy, mint a Todd Field irányításával filmre vitt Apró titkokból, vagy épp a legfrissebb remekléséből, Koltai Lajos első rendezéséből, Az estéből, amelyet Susan Minot bestselleréből Michael Cunningham írt át filmre.

Patrick Wilson nem tartozik sem az agyonsztárolt, sem a túl sokat játszó amerikai színészek közé. Arcát s tehetségét nem koptatják fércművekben kapott fakó szerepek. Tudja, mikor és miért mond igent, s főleg, hogy kinek. Nem dolgozik hirtelen divatba jött titánokkal, vagy rég elvesztett babérjaikat kereső, megfáradt öregekkel. Ráadásul színházi múlttal dicsekedhetne. Azzal, hogy a Broadway musicalszínpadain jeles darabokban gyűjtött komoly elismeréseket. Miss Saigon, Alul semmi, és nem sokkal később már az Angyalok Amerikában. A gárda élén olyan nevek, mint Al Pacino, Meryl Streep és Emma Thompson. És ezután jött Slade filmje, s a megkötözött cukrosbácsi, akinek egy furfangos agyú tinilány (Ellen Page) állít csapdát. Órákon át asztalon fekve, meglehetősen „szoros” helyzetben. A kedves, rokonszenves pasiról egyszer csak kiderül, hogy hiszékeny bakfisok gaz csábítója. S akkor jön ez a mindenre elszánt, csavaros eszű kis csajszi, eltelve korát meghazudtoló erővel és szenvedéllyel, és percek alatt hanyatt fekteti. Két ember egy házban, egyetlen szobában szinte végig, az egész film alatt, s a néző mégis úgy érzi, „szabadon vá?lasz?tott” halálos játék szemtanúja. Wilson meg csak fekszik mozdulatlanul az asztalon, és viszi a prímet.

Apró titkok Todd Field provokatív mozijában, egy megzavart kertvárosi idillben. Babakocsit tologató fiatal anyukák között egy rokonszenves apuka. Sarah és Brad szóba elegyednek, és napról napra jobban kedvelik egymást. Egyszer csak annyira, hogy már nagyon. Mindkettőjük életét felkavarja ez a szexuális töltetű titkos viszony. Az eddig tisztes feleség már csak tisztes szeretőjét várja a homokozóban vagy a zöld gyepen, a férfi pedig családfenntartó felesége mellett eszegeti a házasság fonnyadt gyümölcseit. Patrick Wilson Kate Winslet oldalán (de inkább testén) mutatja meg, hogy akármit is tesz, ellenállhatatlan, s még egy ilyen érzéki mesterműben sem marad adósa szemnek és léleknek. Egy kiégett férfi hirtelen fellobbant vágyait mutatja meg úgy, hogy annál meglepőbb legyen, amikor szép lassan ismét visszabújik biztonságos csigaházába.

És most itt az Este. Mummi Gummerrel, Meryl Streep lányával táncol fájó ölelésben egy tengerparti esküvőn. Aztán ugyanott, késő este Hugh Dancy váratlan csókját törli le az ajkáról, majd Claire Danesszel keveredik szerelmi kalandba egy erdei faházban.

Harris, akit Wilson játszik, a Wittenborn család régi barátja. Egykori házvezetőnőjük nagyra becsült fia. Koreában szolgált. Orvos. Mindenki szereti. Még az is, aki nem akarja. Tőle kapja a letörölhetetlen csókot. Buddytól, a menyasszony forrófejű öccsétől, aki tizenkét éves korától iszik, mert csak ezzel tudja leplezni iránta érzett szerelmét. Harris pedig semmit sem ért, vagy legalábbis nem akar érteni.

„Harris fontos figura a filmben – vélekedik Koltai Lajos. – Ahogy megjelenik, rögtön az első pillanatban jelentőséggel kell, hogy bírjon. Egy gesztus meg kell, hogy maradjon belőle, hiszen mindenkire hatással van a környezetében. A csónakban is úgy néz Buddyra, hogy annak súlya van. Több szépfiút kipróbáltunk a szerepre, nagy neveket, jó arcokat, de olyan valakit kerestünk, akiben a vonzerő mellett van valami különös, megfoghatatlan plusz is. Harris ott élt a ház körül, mindenkit ismer a családból, de már lezárta a múltat, most is csak azért ment vissza, mert meghívták az esküvőre. Ő az egyetlen, aki már a helyén van. Orvos. De amint megjelenik a házban, hirtelen minden érdekes lesz. Az égbolt, a tenger, a csillagok, valami megmozdul általa. Patrick Wilsonért nem rajongtak a stúdió vezetői. Inkább ellenálltak, amikor kimondtam a nevét, hogy őt szeretném a szerepre. Ann Roth, a film neves kosztümtervezője is csak biztatott, hogy igen, igen, ő legyen! Tudtam, hogy harcolnom kell érte, mégis behívtam próbafelvételre. Ő addigra elolvasta a forgatókönyvet, mindent tudott a figuráról, és nagyon el akarta játszani. Közölte is velem, hogy boldog lenne, ha mellette döntenék. »Csak rajtad múlik!« – mondta. És kamera nélkül is elbeszélgettünk, teljesen szabadon, mint két jó barát. Nagyon jó volt nézni, hogyan örül, hogyan tiltakozik, abban a helyzetben sokkal többet tudtam leolvasni róla, mint a próbafelvétel során. Isteni volt. Hibátlan. Befejeztük a beszélgetést, elment, mondtam az illetékeseknek, hogy minden rendben, én őt szeretném, közben láttam rajtuk, hogy ők még mindig nincsenek meggyőződve róla, hogy neki kell játszania a szerepet. Csináljunk még egy próbafelvételt, mondták. S akkor azt a jelenetet állítottam be, amikor a történet végén Ann és Harris újra találkoznak az esőben. Amit Patrick nagyon szeretett. Egy vacak kis szoba ablakmélyedésében, videokamerával vettük fel a jelenetet. Akkor még nagyobb, dúsabb volt a haja és annyira sármos volt, hogy mindenki mellettem állt a választásban. Csak a cég New York-i elnöke tette fel a kérdést négyszemközt, az irodában, hogy: »Miért akarja annyira Patrick Wilsont?« És én soroltam az indokokat. Hogy úgy tud nézni, megállni, ahogy én ezt ebben a szerepben látni szeretném, s hogy számomra ő a legmegfelelőbb a szerepre. ’Oké, akkor legyen ő!’ – bólintott az elnök, és tudtam, hogy nem tévedtem. Meg is csinált mindent a szerepben, amit elképzeltem. Patrick Wilson remek színész. Kicsit úgy néz ki, mint a fiatal Paul Newman. Nagyon erős kisugárzása van. Rengeteget kérdezett a forgatás során. Mindent tudni akart a figuráról, még azt is, hogy honnan jött, és tegnapelőtt mit csinált. Amíg nem válaszoltam, nem mozdult. De miután összerakta a gondolatait, úgy játszott, hogy mindenkit elkáp?ráztatott.”