A „legszebb franciák” Berlinben

A művészeti életben vezető szerepet betöltő, múzeumokban és galériákban gazdag város utcáin harsány poszterek csalogatnak az amerikai kiállításra: „Die schönsten Franzosen kommen aus New York” (A legszebb franciák New York-ból érkeznek). A galériába készülő látogató talán nem is sejti, hogy a híres impresszionista festők, Manet, Monet, Renoir stb. nevezetes műveit tekintheti meg a tárlaton. Ezt csak akkor tudatosítjuk, amikor Monet színekben gazdag tájképei vagy Degas balett-táncosnői előtt állunk: a laikus közönséget is elkápráztatja a gazdag színek áradata, s nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy átérezzük az egyes képek hangulatát. Az értékes festményeknek köszönhetően ízelítőt kapunk a kor, illetve művészi világának atmoszférájából.

A kiállításon látható művek átmenetet képeznek a tradicionális, tehát az akkori szabályoknak megfelelő festészet és a modern mű?vészet között. Ebben a korszakban nemcsak a festészet stílusa, hanem a témája is megváltozott. A 19. század kezdetéig a festő nagyrészt történelmi események és mitológiai témák megfestésével arathatott sikert. Később viszont a mű?vész egyre gyakrabban a mindennapi emberre, annak környezetére és szabadidejére lett figyelmes. Ennek a változásnak lehetünk, a kiállításnak köszönhetően, tanúi.

Megtekinthetjük azonban a realisták képeit is, például Jules Breto földeken dolgozó asszonyait, vagy a korábbi évekre tehető klasszicista alkotásokat is, mint pl. Jean Auguste Dominique Ingres titokzatos hölgyeit.

Különböző színek szabad használata határozza meg az impresszionisták festményeit. Nem a mű egyes kiragadott részei, hanem ezen részek harmóniája adja meg a festmény hangulatát. Az impresszionisták elsőrangú célja volt megragadni a pillanatot és annak a hangulatát.

Továbbhaladva a tárlaton Paul Cézanne csendéleteit láthatjuk. Az ő festményei is hozzájárultak a képzőművészet forradalmához. Ez a zsáner egyre nagyobb teret hódított, csakhogy Cézanne a tárgyaknak nem a tükörképét adta vissza, hanem a színek és a geometriai formák segítségével harmonikus kompozíciót alkotott. A mű?vész már nem a közönségnek vagy a tradicionális festészet előírásainak akart megfelelni, hanem saját művészi elvárásainak. A 19. század tradicionális festészetét először meglepetésként érik az újabbnál újabb művészeti izmusok. Ma már csak csodálni tudjuk ezeknek a műveknek a sokrétű?sé?gét és színgazdagságát.

Végighaladva a szimbolisták művei előtt közeledünk a modernebb festészethez, amelyet egyre naivabbnak tűnő alkotások képviselnek. Például Paul Gauguin körvonalai vagy Henri Matisse színei már más, új művészeti értékekre hívják fel a figyelmet. Gauguin mintha menekülne a modern világtól és többek közt az emberiség eredetét keresi. Azt a világot, ahol az ember még a természet része, Tahitiban fedezte fel, amelynek bennszülöttjei a festményei témájává váltak.

A modernebb festményeken észrevehető az alkotók egyre szabadabb fantáziája. Matisse csendéletének tárgyai egybeolvadnak a tapétamintaszerű háttérrel, ezáltal az ő festményein megszűnik az előtér és a háttér határa, tehát a perspektíva fogalma. A terek eggyé válása során vizsgálja a színek és a minták összjátékát.

A 19. század nem képzelhető el Auguste Rodin szobrai nélkül, így a kiállításnak egy külön helyisége az ő alkotásait vonultatja. Ádám és Éva szobra nem a bibliai személyek jegyeit viselik, a művész az emberi érzésekre helyezi a hangsúlyt. Ezt Rodinnek a szobrok testtartásával sikerül kifejeznie.

A remekművek szemlélése közben megpihenhetünk az egyik teremben, s közben megtekinthetjük azt az ismeretterjesztő filmet, amely a kiállításon látható képek közös jegyeire próbál meg rámutatni. Ha valamilyen kérdés merül fel bennünk, akkor a termekben sétáló fiatal, leendő művészettör?té?né?szekhez fordulhatunk, akik kész?sé?gesen tájékoztatják a látogatókat.

Tovább sorolhatnánk és elemezhetnénk a kiállítás szebbnél szebb festményeit. Mindig újabb vagy más stílusú művet fedezhetünk fel, ezért nem könnyű feladat frappánsan összefoglalni ennek a kornak a jellemzőit. De talán épp ez a kiállítás segít rámutatni a 19. század festményeinek gazdagságára és színhangulatára. Annak a korszaknak a művészetét figyelhetjük meg, amely már elhagyta a francia akadémia által megszabott szabályokat, és amelyben a mű?vész egyre önállóbbá, fantáziája egyre szabadabbá vált. Ezek az alkotások vezetnek a modern művé?szet felé, amely viszont már egy következő kiállítás témája lehetne.

Vitathatatlan, hogy ezekben a hónapokban a New York-i, a francia és a német képzőművészet Berlinben tart csúcstalálkozót, mintha ebbe a világvárosba összpontosulnának a világ múzeumainak legnevezetesebb alkotásai. A New York-ból érkezett „legszebb fran?ciák” sikerrel szólították meg a berlini és az ide látogató művé?szet?rajongókat.