A különös nagynéni várása

Jön Mariska! Hangzott el a bűvös mondat, amely idős nagyszüleimet először megríkatta, aztán meg napokig, hetekig örömteli várakozással töltötte el. Izzott náluk a levegő, s a hír telefon nélkül is, mint a pergőtűz, végigszaladt az egész rokonságon és az ismerősök körében. Még most is megfoghatatlan számomra az a rajongás, amely az egyre idősödő hölgy jövetelét és egész lényét évtizedeken keresztül körüllebegte, s aminek részese lettem én is. Ma sincs ez másképp, csak a látogatások lettek egyre ritkábbak.

De ez a történet sokkal korábban kezdődött.

1946-ot írtak, november volt, hideg, fagyos. A nehéz háborús évek után, amelyek rányomták bélyegüket a csallóközi kisváros szegényeinek amúgy is nyomorúságos életére, nagyanyám túl a negyvenen, a két nagylánya, Janka és Mariska, s az akkor már totyogó Kati unokája mellé megszülte anyámat. Nehezen viselte áldott állapotát. Korából és súlyos betegségéből kifolyólag a szülés is nagyon megviselte, és akkor talán még szégyellte is egy picit a helyzetét. Gyerekágyas volt, amikor egy november végi délutánon zörögtek a Kis utcai öreg ház ajtaján. A csendőrparancsnok meg két szuronyos. Deportációs lappal a kezükben, átírt névvel a jegyzékben, valaki más helyett, aki ügyesebb volt náluk, listára kerültek. Irány Csehország! A fekvőbeteg asszony, az alig háromhetes gyenge kisbaba meg a fejtífuszból éppen kilábaló családfő állapota se változtatott az ítéleten. És nem tűrtek halasztást. Kaptak fél napot, hogy összepakoljanak. Semmijük se volt szinte, öszszepakolták hát azt a semmit. Kés alá került éjszaka a karácsonyra tartogatott malacka. Ami meg érték volt, úgyse vihették magukkal, otthon maradt szeretetben, barátságban, szerelemben, jó szomszédságban. Mert a szomszédok úgy segítettek, ahogy csak tudtak. S úgy sírtak utánuk, ahogy csak bírtak. Egyetlen vigaszuk, ami átsegítette őket hatalmas félelmükön, az volt, hogy együtt maradt a család. Elevenen élt még bennük az elhurcolt és meggyilkolt zsidók emléke. Csak a középső lány szíve sajgott bontakozó szerelme és kedvese után, akit, nem tudta, viszontlát-e valaha. Vártak rájuk a fagyos reggelen a már ezerszer megírt hideg, mocskos marhavagonok és az ismeretlen. A fűtetlen szerelvény két nap és éjszaka zötykölődött velük keresztülszelve az országot. Csodával határos, hogy nagyanyám és anyám életben maradt, két napig még tisztába se tehették, mert olyan elviselhetetlen volt a hideg. És az egyetlen meleg eledel, az anyatej is kevés. A végállomás számukra egy dél-csehországi falucska volt, ami rajta sincs a térképen. Leszállították a kimerült és rettegő családot. A cseh gazda, akihez kerültek, szentül hitte, hogy mint egykor Amerikába, a jobb élet reményében tódul hozzájuk a sok nincstelen magyar. Mert ezt mondták nekik! De nem voltak rossz emberek. A gazdaságban keményen dolgozott nagyapám meg a két nagyobbik lány. Nagyanyám ezalatt a kicsikre vigyázott. Egy pici szobában laktak hatan. Anyám cseh földön tanult meg járni, beszélni. Magyarul. Bármilyen megfoghatatlan is számomra, nagyszüleim nem lázadtak rabszolgaságuk ellen. Csendes méltósággal tűrték és viselték sorsukat csaknem három esztendőn keresztül. Nagyapám, aki cseh katona volt legénykorában, bírta kicsit a nyelvet, ott se volt hát elveszett ember, s ez némiképp segített rajtuk is. Az oly sokszor mesélt történetekből, amelyek közül de szívesen meghallgatnék most egyet nagyapám szájából, csak tiszteletreméltó szavakra emlékszem a parasztgazdával kapcsolatban. S merthogy a nagyszüleim kedves emberek voltak, ott is ismerkedtek, barátkoztak. Amennyire tudták, a környező falvakba telepített magyarokkal is tartották a kapcsolatot. Gyalog látogatták egymást messzi falukba. Félelmetes a párhuzam. Apai nagyszüleimet négy gyerekkel hurcolták Csehországba, öttel tértek haza. (Döbbenetes volt, amikor az ötvenedik évforduló alkalmából a város megemlékezett az elhurcoltakról, felsorakozott és emlékplakettet kapott az egész rokonságom.)

1949 márciusában aztán jött a kedvező fordulat, s az akkori magas politika úgy gondolta, térjenek csak haza a Csehországba hurcoltak. Megalázva, nincstelenül bekéredzkedtek a roskadozó szülői ház egyetlen szobájába. És még boldogok is voltak! Mariska alig várta, hogy viszontlássa szerelmét. Otthon meglepetés fogadta. Hosszú volt a külön töltött idő. A kedves új mátkát talált, s már éppen útban volt a kisbabájuk, amikor Mariska hazatért. Szerelem volt ez még mindig, de már csak ígéretekkel teli, s a vidám széplánynak majd megszakadt a szíve, mégis átengedte helyét a várandós menyecskének. Hetekig, hónapokig sírt, aztán úgy érezte, mielőtt megöli a bánat, mennie kell. Minél messzebb a kisvárosból, s merthogy a nagyvilágból Csehországon, annak is egy kicsi csücskén kívül mást nem nagyon ismert, a falucska jólelkű kovácsmesterénél talált menedéket, aki már ottlétük éveiben összebarátkozott a családdal. A korosodó agglegény, aki éppen az apja lehetett volna, befogadta, s kapcsolatuk, amelyet a lány részéről a tisztelet és a hála éltetett, házasságkötéssel folytatódott. Akkor talán még maga is elhitte, hogy ez az egyetlen módja, hogy elfelejtse beteljesületlen szerelmét. Teltek az évek, jöttek a gyerekek, egymás után három. Miközben bearanyozta a derék kovács életét, egyre fájdalmasabb leveleket hozott a postás a szülői házba. A honvágy, amely az én sajátos értelmezőszótáramban egész biztosan Mariska néni lényével azonosul, egyre gyakrabban hajtotta haza öreg szüleihez. Szenvedett, s amennyire megnyugtatták, legalább annyira felzaklatták az otthon töltött hetek, napok, néha csak órák. Mint a sanyargatott növény, kivirágzott. Hatalmas szeretettel, ragaszkodással és érdeklődéssel fordult az emberek felé, akik boldog fiatalságának részesei voltak. Ünnepnapok voltak ezek, piros betűsek az életemben. Gyakran jártuk végig kettesben a város számára oly kedves helyeit, zugait. Ritkán beszélt róla, de szavak nélkül is olvasni tudtam a lelkében. A liget, a jó öreg Pomlé fáinak terebélyes koronái alatt sétálva, amelyek maguk is szerelmes szavakat suttognak a figyelmes füleknek, mert nagy titkok tudói, egy-egy fa tövében megállt, megölelte a törzsét, és én biztos voltam benne, hogy bánatába vegyülő leírhatatlan szerelemmel utazik az időben. Olyan jó volt a közelében lenni, figyelni, magamba szívni és érezni valamit abból az őszintén feltörő és kitárulkozó érzelemgazdagságból, amiből juttatott mindenkinek.

Eljártak felette is az évek. Beteg a szíve, gép segíti, hogy dobogjon még egy kicsit. Most is szép. Mert szép a lelke. Eltemette a férjét, s igazából sose érezte magát otthon Csehországban, de ott élnek a gyerekei, unokái, a dédunokák, akiknek az az otthonuk. És a szülőföldjén sincs otthon már. Ahogy teltek az évek, egyre több gyertyát hozott a temetőbe. Elfogytak a szülők, az ismerősök, a régi kedves. A város is átalakult. Csak az emlékei, a megsárgult fotók, a remegő kézírással írt rongyosra olvasott levelek meg az a szerelem ott legbelül, maradt meg érintetlenül.