A kreativitás kirobbanásának évei

A NOVA cseh kereskedelmi televízió egykori igazgatója, Vladimír Železný magángyűjteményéből látható kiállítás a Pozsonyi Városi Galéria Pálffy-palotabeli kiállítótermeiben. A tárlat, melynek címe A cseh képzőművészet gyöngyszemei II., 1956–1978, a jelzett időszakból mutat be válogatást; harmincegy szerzőtől megközelítőleg hetven alkotást. Ez az anyag hat százaléka a teljes Železný-gyűjteménynek, amely állandó kiállításon látható a prágai Zlatá Husa elnevezésű galériában.

A tárlatot, amely a kirobbanó szellemiséget illusztrálja, az ötvenes évek végén született néhány alkotás vezeti fel: ezzel is a hatvanas évek művészeti nagyszerűségére irányítva a figyelmet. Ahogy a megnyitó előtti sajtótájékoztatón Vladimír Železný elmondta, a hatvanas évek a cseh képzőművészetben a kreativitás kirobbanását jelentették. Nem véletlen, hiszen a filmművészettel kapcsolatban is elmondható ugyanez: a cseh újhullám nyugati, sőt, tengerentúli elismertséget tudott kivívni magának, mivel ki tudta produkálni a cseh mozgóképkultúrára felfigyeltető Oscar-díjas mesterművét (Jiří Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok).

A gyűjtemény tulajdonosa arra is utalt, viták tárgyát képezi, hogy a hatvanas évek képzőművészei nem csupán a nyugati, illetve világtrendeket utánozták-e, ám véleménye szerint ezek a művészek kreativitásukkal megelőzték saját korukat. Ezt a megállapítást kell elfogadnunk azért is, mert a hatvanas évek filmművészetében is a „saját korát megelőző” kreativitás eredményezte e művészeti ág legendás klasszikusait. És – e kreativitás nagyságának szemléltetésére – említsük meg Milos Formant, aki külföldön is bizonyított: életművét a tengerentúlon is korszakos művekkel tudta gyarapítani.

A 60-as évek azért is lehetett az egyik csúcsa a cseh képzőművészetnek, mert olyasmi jellemezte ezt az évtizedet, mint ami a húszas éveket. Vagyis hogy úgy tűnt, a társadalom folyamatosan nyitottabbá válik, ezáltal hinni lehetett valami újban. Erre cáfoltak rá aztán a hetvenes évek: ennek az évtizednek a terméséből is bemutat a pozsonyi kiállítás, láttatva, hogy a hatvanas években megalapozott szellemiség nem vonult ki teljesen a művészetből.

A valóban a kreativitás képét mutató tárlat azonban, ahogy kurátora ismertette, sem az egyes irányzatokat, sem a képzőművész-egyéniségeket illetően nem reprezentatív. A kiállítótér – amely nem a kortárs művészet prezentálására van kialakítva – is befolyásolta, hogy esetleg nem a legnevezetesebb művek kerültek a falakra, hanem az adott térben legjobban érvényesülő alkotások. Ám így is van mit nézni rajtuk.