A KoЯn rockkommandója bevette a szlovák fővárost

A pozsonyi NTC Aréna ideális helyszínnek bizonyult. Nincs túl távol a vasútállomástól, pofás kis sörözők füzérén át vezet az út, a belméret optimális, mi öregesen meghúzódhattunk a foghíjas széksorokban… A közönséget a Fever 333 nevű trió melegítette. Az összegyűltek vevők voltak J. A. Butler frontember őrületére, aki akár egymaga is belakná a színpadot (bárcsak a megboldogult letlive. élén érkezett volna!), de kurta produkciójukból épp elég volt kb. harminc perc.

A KoЯn-fanatikusok ekkor már tűkön ültek, skandálták a banda nevét. A lehulló óriási, fehér függöny mögül hallatszó húrszaggató riffek pedig csak fokozták a hangulatot. Fieldy öthúrosának röfögése már az intró előtt őrületbe kergetett minket, atya ég, mi lesz itt! Apropó, a basszer hiánya fel sem tűnt, csak napokkal később ugrott be, nem is őt láttuk?! Tavaly kényszerpihenőre küldték, talán még most is körmöli a Függőség, hit, gyógyulás című könyvének folytatását…

A röpke beállás után az Issues című 1999-es album intrója ránk szabadította az őrületet. A lassan, komótosan épülő szerzeményt a Falling Away From Me egészítette ki, és innentől már nem volt megállás. Olyan szerelvényre váltottunk egyirányú bilétát, amely rekordsebességgel repített vissza a kilencvenes évek végére, a numetal aranykorába.

A Got The Life-fal újabb fokozatra kapcsoltunk, amit a lábaim még bírtak, a hangom már kevésbé… Jonathan üdvözölte az összegyűlteket, majd folytatta a tébolyt. Jöttek a legismertebb szerzemények (Freak on a Leash, A.D.I.D.A.S.), a ritkán játszott gyöngyszemek (No One´s There), majd a skótduda is, hogy a személyes kedvencemmel (Shoots and Ladders) teljesen kifacsarjanak. A szo- kásos Metallica-tisztelgés (One) után az új album tételei következtek, melyek számomra pihenést és folyadékutánpótlást biztosítottak. Az alig több mint egyórás produkciót a „visszakiabálások” után megspékelték egy levezetővel, több kompozíció összegyúrásával: egy kis nyitány ebből (It´s On!), egy kis refrén abból (Did My Time)... A záróakkordot a Blind ritmusai jelentették, ekkor némi színpadi látványelemmel is szolgált az amerikai kvintett.

Tulajdonképpen semmi szokatlannal nem rukkoltak elő, volt egy vérszegény dobszóló, a gitárosok (Munky és Head) már nem szántották fel a színpadot – a végén kedélyesen szórták szét pengetőiket, dobverőiket –, számomra azonban megidéztek valami zsigerit, valami csontig hatolót, ami a viharos középiskolás éveimben életben tartott. Nehéz lenne ezt szavakba önteni...

Kaszás Dávid