A készségek kialakulása

A Kulturális alapkészségekről beszélünk. A készségnek az az egyik ismertetőjele, hogy a kivitelezés részmozzanatai feledésbe merültek és automatizálódtak. Ez csak hosszú idő alatt következik be.

Miről van szó?

Ha azt mondják nekem, hogy 30 óra kell ahhoz, hogy megtanuljak autót vezetni (szerintem, ha nem gyakoroltam már előbb apám kocsiján a mezei utakon, több kell), akkor nem mondhatom, hogy rendben, eljövök hétfőn, kedden, szerdán, veszek tíz-tíz órát, és csütörtökön vizsgázom. Nemcsak azért nem tehetem ezt, mert túlzottan fárasztó volna, hanem mert túl kevés a megszakítás, túl kevés az alvás közben.

A napközben tanult részmozzanatok ugyanis alvás közben „kerülnek a helyükre” bennünk, „sülylyednek a feledésbe”, automatizálódnak. (Méghozzá úgy tűnik, nem az álomtalan alvásban, mint régebben hittük, hanem éppen álmodás közben.) Amíg töprengek azon, hogy: egy pillanat, hogy is van ez? Előbb gáz, aztán kuplung, nem, előbb kuplung, aztán sebváltó, kuplung fel, gáz, addig hiába tudom helyesen végül is a megoldást, nem tudok vezetni. Akkor tudok vezetni, amikor „nem tudom”, hogy mit csinálok, beszélgetek a mellettem ülővel, figyelem az utat, hallgatom az autórádiót, és közben teszem, amit kell. A részmozzanatok automatizálódtak. Ehhez elnyújtott gyakorlási idő kell.

Amíg úgy olvasok, hogy végigfuttatom magamban: van ez a sok kerek betű, az egyiknek bal oldalt van a szára, a másiknak jobb oldalt, az egyik tőlem elfelé irányul, a másiké felém bök, és most ez itt előttem olyan, hogy bal oldalt van a szára és felém bök, akkor ez egy pé betű – addig a megoldás ugyan helyes lehet, mint ebben az esetben is, de nem tudok olvasni!

Akkor tudok olvasni, ha „nem tudom”, hogy milyen betűket olvasok, csak az olvasott szöveg értelmére figyelek, azt fogom fel a maga egészében. Amíg levélírás közben arra figyelek, hogy mit írok és kinek, addig nem tudok írni. ĺrás és olvasás sok gyakorlást – sok iskolai gyakorlást kíván. Igen, iskolai gyakorlást, a délelőtt óráiban, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb, amikor még nem fáradt.

És nem sok gyakorlást egyszerre. Ellenkezőleg. Egyszerre kevés, rövid ideig tartó gyakorlást, de naponta visszatérő, esetleg naponta többször visszatérő gyakorlási periódusokat. Ezért mondjuk, hogy a kulturális alapkészségek megtanulása elnyújtott folyamat kell, hogy legyen.

A szülő mint házitanító

Nagyon rossz, amikor a szülőket bízzuk meg a gyakoroltatással.

– Anyuka, Ferinek nagyon nehezen megy az em betű. Tessék vele otthon sokat gyakorolni!

Szegény anya, hazamegy, esetleg a harmadik műszakba, vásárlás után, a gyerekével – aki egész nap az iskolában volt és „tanult” –, és miközben egyik kezével a vacsorát kavargatja, másik kezével a szenynyest dobálja a mosógépbe, harmadik fejével hátranéz Ferikére, és ezt sziszegi:

– Ferikém! Még két ilyen em betű, és az egész oldalt ki fogom tépni!

Tudnunk kellene: minden szülő saját gyerekének a legrosszabb – mert legtürelmetlenebb – korrepetítora.

Az első három percben a szülő azt éli át, hogy „Úristen! Ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!” A második három percben esetleg arra jön rá, hogy a gyermeke jellemtelen.

– Zsuzsikám, mit csinálsz ott az asztal alatt, míg én a lelkemet teszem ki, hogy magyarázzak neked?

– Semmit, apa! Én figyelek!

– Figyelsz?! Még hazudsz is?! Hiszen ott gyurbikálod a kenyérgalacsint!

A harmadik három percben arra jövök rá, hogy ez a gyerek engem nem szeret!

Ezt eddig nem vettem észre!

Elkeseredésemben ordítok, a gyerek sír.

Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje, jó szülő, jó gyerek és jó kapcsolat esetén.

Itt is az derül ki: a gyakorlás, gyakoroltatás az iskola dolga – kellene, hogy legyen. (Na igen! Ha nem volna megterhelve annyi teljesen felesleges és rövid időbe szorított tenni- és tanulnivalóval.)

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)