A kamaszkor kínjai-örömei

A teremből semmi nesz nem szűrődik ki. Talán nincs ott senki. Aztán hirtelen mocorgás támad, kuncogás, a fiúk egyszerre beszélnek; kamaszlétük minden kínja-öröme benne van zavart nevetgélésükben. A nyolcadikosok komoly beszélgetést folytatnak dr. Stredl Terézia pszichológussal, éppen arról, ami velük kapcsolatos: a viselkedészavarról és a kamaszkori magatartásról. Zárt ajtók mögött folyik a „tárgyalás”, a tanárok és a lányok kizárásával. (A lányok és a pszichológus külön beszélgettek, és külön előadást tartott Stredl Terézia a szülőknek is az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskola rendezvénysorozatának egyik programpontjaként. Erről beszélgetünk a pszichológus asszonynyal.

Mi az, ami foglalkoztatja a gyerekeket?

A téma a viselkedészavarok és kamaszkori magatartás, de arról beszélünk, amire szükség van. A fiúk olyan irányban terelték a szót, amire kíváncsiak voltak. Az ilyen találkozások célja, hogy a gyerekek azt a választ hallják és kapják, ami érdekli őket.

S ehhez ki kell küldeni a tanárokat?

Én nem szoktam kiküldeni a tanárt! Megkérdezem a gyerekeket. Ha megvan a bizalmi kapcsolat köztük, miért ne lehetne ott a tanár? De általában azt mondják, hogy a tanár menjen ki, és ez nem is annyira a kapcsolattól függ. A gyerekek akkor éreznek bizalmat a szakember iránt, ha tudják, hogy ami ott elhangzik, az csak ránk tartozik. De ha a tanár előtt kérdez a kisdiák, az az érzése, hogy utána a homlokára van írva, amit kérdezett. Nem beszélve arról, hogy azért bizony van rá példa, hogy mi felnőttek is mennyire vissza tudunk élni a gyerekek titkaival.

Egymás előtt nem feszélyezik magukat?

ĺgy bizalmasabbak, de mindig vannak hangadók. Ez a mostani nagy csoport volt, a kérdések között, amelyeket feltettek, és amelyeket megválaszoltam, nagyon nagy volt az érettségi szintkülönbség. Lényegében a kamaszkori biológiai változások, a nemi identitás keresése volt a fiúknál a mérvadó, ez foglalkoztatja őket, és a megnyugvás, hogy egészséges férfiak lesznek. Valahol látni, hogy ez tabutémaként van kezelve. S ez nem jó. Mi felnőttek – szülők és nevelők – hajlamosak vagyunk arra, hogy jobban tudjuk, mi kell a gyereknek, miközben az a tévéből, sajtóból a napi életből informálódik, látja-hallja a problémákat, és néha olyan badarságok fogalmazódnak meg benne, melyeket jó időben helyre rakni. Azt szoktam mondani, hogy én amolyan takarítónőféle vagyok a beszélgetésekkor, mert nagyon sok félinformációt kiegészítek és sok tévinformációt helyesbítek.

Nem az iskolának és az osztályfőnöknek volna ez a feladata?

Nem teljesen, az iskolára ugyanis nagyon sok hárul. Nem beszélve arról, hogy teljesítményorientált közegben élünk, tehát a teljesítmény az első. Ugyanúgy, mint ahogy a családot elfoglalja a gondoskodás, és a nevelésre nem sok jut, az iskolában is az oktatás viszi el a nagyobb teret, a nevelésre kevés marad.

Gyakran jár előadni iskolákba?

Gyakran és szeretek is. Nagyon sokat tanulok. Az ember ugyanis, ha bent marad a tanácsadóban a négy fal között, nem találkozik élő problémákkal, úgy okoskodni pedig bárgyú és felelőtlen dolog volna.

Az iskolai beszélgetéseken előjön a drogkérdés?

Igen. Most is beszéltünk róla. Sokszor visszakapja az ember, hogy túl sokat beszélünk a szexuális nevelésről, azért kíváncsiak a gyerekeink. Azért próbálják ki a drogot is, mert a róla való sok beszéddel felkeltjük a kíváncsiságukat. Nekem erre van egy védőválaszom, amellyel részben a mundér becsületét, részben az ügyet szolgálom: a gyerek kérdez. Én csak azt válaszolom meg, ami a fejében motoszkál. És én ezt a kihívást tartom a legnagyobb felelősségnek; nem tudhatom, mi kell a gyereknek, csak sejthetem. Ha a gyerek beszél róla vagy írásban teszi fel a kérdést, akkor azt kötelességem megválaszolni, természetesen a korának megfelelően.

A galántai nevelési tanácsadó járási szintű. Hogy van az, hogy más járásokba is ellátogat?

Kevesen vagyunk magyar ajkú szakemberek, és a magyar ajkú szakemberek, ugye, nem csak a saját járásukat ismerik. Azzal, hogy én elég sokat dolgozom pedagógusokkal a továbbképzéseken, és sokkal többet publikálok, mint az átlag, ismertebb vagyok és több helyre hívnak. Az érsekújvári középiskola magyar osztályaiban – sajnos – én tartottam előadást, azért mondom, hogy sajnos, mert nem az én kötelességem volna. Kellene egy háttérintézmény, amely megoldaná a szakemberhiányt. Az emberre, ha magyar, több munka hárul, amit szívesen vállal, de azért néha már kicsit sok.