„A jó színház gyógyír a léleknek”

Magyar Éva a színpadonKéparchívumMagyar Éva a napokban tért haza az Egyesült Államokból, ahol a Londoni Nemzeti Színház a Trisztán és Izolda (Tristan & Yseult) c. előadásával turnézott. A darabról, amelyben Magyar Éva Izoldát kelti életre, már az angliai előadások kapcsán kapcsán is nagy elismeréssel szóltak a szigetországi kritikusok: egyikük az utóbbi évek egyik legjobb előadásának nevezte a maga nemében, egy másik a címszereplők játékát „igézően érzéki”-ként jellemezte.

Czajlik József, akinek rendezéseit a kassai Thália Színházban és a Komáromi Jókai Színházban is láthatta a közönség, a közelmúltig a budapesti Bárka Színház rendezője volt. Legutóbbi munkája szintén budapesti színházhoz, a Stúdió „K”-hoz köti: Mrozek Bűbájos éjét állította színpadra, a bemutatót két héttel ezelőtt tartották.

Mi az, amit a műhelymunka három napja alatt át tudnak, át szeretnének adni a résztvevőknek?

Czajlik József: A három nap arra lesz jó, hogy valamilyen módon belépjünk abba a világba, amit a színház képvisel. A munka attól is függ, milyen lesz a csoport összetétele. Ha nagyobb színházi tapasztalattal rendelkező emberekkel találkozunk, akkor ráállhatunk egy konkrét irányvonalra, amelyben kiteljesíthetjük az ő módszereiket a mi módszereinkkel. Ha pedig amatőrök érkeznek, akkor jó és remélhetőleg tanulságos szórakozás lehet számukra ez a workshop. Egy nyitottabb, szabadabb első próbálkozásnak szánjuk az itteni közeggel.

Magyar Éva: Nagyon sokféle megközelítése van annak, ki hogyan „tesz fel” valamit a színpadra, akár egy rendező, akár egy színész. Arról szeretnék ezen a workshopon beszélni, hogy én hogyan gondolkodom a színházról, és ennek mik az alapkövei. Például hogy szerintem hogyan kell egy művésznek élnie, mire kell figyelnie, milyen úton és hogyan kell járnia. Valamiféle metszetét akarom adni annak a tapasztalatnak, amelyet az elmúlt 25 évben szereztem. Együtt tanítunk majd Czajlik Józseffel, de két különböző látásmódot fogunk bemutatni. Én színészként, koreográfusként, rendezőként is dolgozom, tehát nem csak mozgást szeretnék tanítani, hanem egy kicsit nagyobb rálátást adni arra, mit is jelent a színházcsinálás.

Ön Pozsonyban végzett, rendezői pályáját „hazai vizeken” kezdte, az utóbbi években viszont Magyarországon dolgozik. Hogyan jelentkezik ez a kétféle színházi gyakorlat, tapasztalat az ön munkájában?

Cz. J.: Nehéz megállapítani, mert azontúl, hogy valaki elvégez egy iskolát, amelynek mondjuk leírható formanyelve van a színházról, amit az ott tanuló óhatatlanul fölvesz magára, létezik egy önálló, alkotó személyiség, amelyik inkább csemegézik, mint az a málnaszedő, amelyik innen is, onnan is leszedi a málnát, és jóllakik vele. Én is úgy érzem, hogy az iskolák, az elképzelések keveredése csak jó hatással volt rám.

Milyen tapasztalatokkal gazdagította az a workshop, melyet a népszerű cseh színművésznél, Bolek Polívkánál abszolvált, vagy a nyugat-európai színházak?

M. É.: A színművészeti főiskolán végeztem színész szakon, ami valamiféle alapképzést adott, de nem voltam szerencsés, mert nem volt jó tanárom. Előtte viszont a Nemzeti Színház Stúdiójában találkozhattam Bodnár Sándorral, aki nagyszerű tanár volt. Amikor Bolek Polívkánál tanultam, arra jöttem rá, hogy egy sokkal szabadabb gondolkodású színházcsinálás az, ami engem leginkább érdekel. Az ő számára például a mozgással való kifejezés nagyon fontos, és ezt később bele is szőttem az én világomba. Pályafutásomban nagyon fontos szerepe volt annak, hogy elkezdtem különböző workshopokra járni. Nagyon sok dolgot megtanultam, például hogy a színház nemcsak szöveg, próza, hanem nagyon fontos az is, hogy a test miképpen mozog, miképpen közöl valamit. Amikor kikerültem Nyugat-Európába, ott is nagyon sokféle módszerrel és rendszerrel találkoztam, de végül is a szláv színházi megközelítés az, ami nagyon a lelkemhez szól. Ez az, ami igazán az én stílusom.

Önhöz melyik színészvezetési módszer, színháztechnika áll legközelebb?

Cz. J.: Manapság olyan változások történnek a színházművészetben, hogy nehéz egy konkrét technikát alkalmazni. Oly módon keverednek a stílusok, annyira nyitottabbá vált a gondolkodásmódunk, hogy nehéz egy technikán keresztül kiteljesedni. De hogy ne csak általánosságokat mondjak: én nagyon szeretem Mihail Csehov (Anton Csehov unokaöccse volt) színészvezetési módszerét, amely a múlt század húszas éveiben formálódott, és miután emigrált, a legnagyobb amerikai színészek is tőle tanultak.

Miben segíti a színészi énje a koreográfusi, rendezői énjét és fordítva?

M. É.: Egy színész és egy rendező egészen másképp gondolkodik, bár együtt, ugyanazon a témán dolgoznak. Nagyon sokat tanultam abból, amikor elkezdtem rendezni. Színészként sokkal jobban tudok figyelni a rendezőre, arra, mit szeretne, jobban, odaadóbban tudok vele dolgozni. Amikor pedig „átfordulok”, azaz rendezek, akkor tudom, hogy egy színésznek milyen sok félelme és problémája van, milyen erőteljesen vezetni kell egy színészt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és a lehető legjobbat tudja nyújtani.

Dióhéjban hogyan foglalná össze, mit jelent az ön számára a színház?

M. É.: Ha egy szóval kellene válaszolnom: csoda. Egy olyan fórum, ahol ismeretlen emberek nagyon komoly élményeket, élettapasztalatokat tudnak átadni, meg tudják változtatni egymás életét. Egy jó színházi előadás, egy jó színész, egy igazi élmény csodát tud művelni egy másik ember életében. Azt tartom nagyon fontosnak, hogy jó színházat csináljanak az emberek. Mert a jó színház gyógyír a léleknek. Én ezért hiszek benne, és ezért csinálom.