A James Franco-jelenség

KIKÜLDÖTT

MUNKATÁRSUNKTÓL

Berlin. Az idei Berlinale alapján méltán hihetjük, hogy James Franco napjaink egyik legfelkapottabb színésze – az Everything Will Be Fine már a harmadik filmje a fesztiválon. Wim Wenders legújabb 3D-s drámájában az alakítása tulajdonképpen vállalható, mégis elgondolkodtató, miért szeretne mostanában mindenki vele dolgozni.

Nincs nagy szerencséjük a nagy rendezőknek az idei Berlinalén. Herzog, Malick és most Wenders filmjét is hűvösen fogadta a kritika. Személy szerint az Everything Will Be Fine-t egyenetlen, de tisztességes drámának tartom, ami később megtalálhatja a maga közönségét. Bár Wenders munkája nem mentes a giccses hatásvadászattól, az a javára írható, hogy végig izgalmas marad; a feszültség megteremtésében pedig nagy szerepe van Alaxandre Desplat zenéjének és pár operatőri beállításnak.

A film ígéretesen kezdődik: a James Franco által alakított Tomas egy kisfiú halálát okozza egy balesetben; a tragédia nemcsak rá van hatással, hanem a fiú testvérének és édesanyjának (Charlotte Gainsbourg) életére is; 12 éven át követjük, miként dolgozzák fel a traumát. A film 3D-ben készült, ez, valamint a több képi megoldás (a képek egymásra úsztatása, a nagyközelik a szereplők arcáról) az érzelmeket hivatottak felnagyítani. Ezzel szemben a történetet és a főszereplőt leginkább az érzelemmentesség jellemzi: Tomast nem viselik meg az események, távolságtartó és hideg; a szereplők kapcsolata kimerül pár semmitmondó dialógusban, melyek során nem tudunk meg sokkal többet róluk.

James Franco Wenders rendezésében tényleg megpróbálja komolyan venni a feladatát, egy-egy gesztusa azonban mégis inkább hat paródiának, mint színészi átlényegülésnek. A Berlinale után komoly kérdéssé vált, lehet-e Francóra színészként tekinteni, vagy inkább popkulturális jelenségként érdemes kezelni. (bartald)