A húsvéti bárány egy tébolygó világban

Aligha van még egy olyannyira sokféleképpen megélt ünnepünk, mint a húsvét. Ha szóba kerül, az emberek általában a tavaszi megújulást, a böjtölés jótékony tisztító hatását, vagy esetleg a húsvéti nyuszit, a tojásfestést és a hétfői locsolkodást emlegetik. S egy kicsit úgy, mintha ebben a sokszínű készülődésben a húsvéti időszak várakozással teli csöndje elveszítette volna belső erejét. Mintha az emberiség legnagyobb „ajándéka”, a Megváltás – Jézus Krisztus halála és feltámadása által – csupán az ünnep hátteréül szolgálna.

Az újjászületés ürügyén

Nyolc-tizenkét éves gyerekekkel beszélgettünk a húsvétról. Valamenynyien templomba, hittanórára járók, és szépen fel is mondták Názáreti Jézus utolsó napjainak bibliai történetét. Ám amikor saját húsvéti élményeikre terelődött a szó, már egészen másféle dolgok kerültek előtérbe: az ilyenkor szokásos vendégvárás és vendégjárás örömei és fáradalmai. Többször elhangzott az is, hogy „ki nem állhatom a húsvétot!” Ami nyilvánvalóan nem a vallási eseményekre vonatkozott, hiszen az ünnep ürügyén gyakorlatilag végig a húsvéthétfő hagyományairól beszélgettünk. Ez valahol érthető, mivel – kedvelik vagy sem – a húsvéthoz az ősi tavaszünnep-megtisztulás rítusából ránk maradt locsolkodás is hozzátartozik. A kérdés csupán az, hogy a húsvéti szent időből vajon miért éppen ez a szokás lett sokak – és ne áltassuk magunkat, nem csak a gyerekek – meghatározó élményévé.

Ünneprontó a kérdés? Meglehet. A húsvét azok közé a nagy vallási ünnepek közé tartozik, melyeket az úgynevezett nyugati kultúrkörben világnézettől függetlenül (is) megtartanak. (A tavaszi újjászületés ténye kiváló ürügy és alkalom az ünneplésre...) De természetesen az is köztudott, hogy történelmi távlatokban mi a húsvét ünnepének jelentése-jelentősége. A zsidóság számára például a kivonulás (exodus) ünnepe. Amikor Izrael népe az egyiptomi fogságból Mózes vezetésével száraz lábbal kelt át az intésére kettényílt Vörös-tengeren, hogy eljusson az ĺgéret Földjére. A zsidó pészah hagyományától a keresztény húsvétig ívelő kapcsolat kezdőpontja pedig az a történeti tény, hogy a Názáreti Jézust közvetlenül a kovásztalan kenyér, azaz húsvét ünnepe előtt Poncius Pilátus halálra ítélte (valószínűleg Kr. u. 30. április 7-én), keresztre feszítették (nagypéntek), és ugyanebben a húsvéti időben feltámadván a halálból, harmadnapon megmutatkozott tanítványainak. S a világ számára végeredményben ez a bizonyos húsvét döntött el mindent. Erre épül a keresztények jövőbeli reménye, de az egész emberiség történelme is. „Ezt a napot az Úristen adta: örvendezzünk és vigadjunk rajta!” (Zsolt. 117, 22–24) Húsvétkor ezt a szöveget a zsidók és a keresztények egyaránt éneklik.

Kétezer éves riporttöredék

Utazzunk hát vissza gondolatban a korabeli Jeruzsálembe! A zsidó újév a tavasz, Nisan hónap első teliholdjához kötődött. Ekkor kezdődött számukra a húsvét, az év legnagyobb ünnepe. Nisan hónap március közepétől április közepéig tart. A hagyomány szerint 10-én minden családban kiválasztották a bárányt, amelyet az apa négy nappal később, alkonyatkor feláldozott. Míg főtt a húsa, az anya előkészítette az ünnepi asztalt. Majd a hétágú gyertyatartóban meggyújtották a gyertyákat. Azután az asztalra tették az ünnepi tányért, az egykori egyiptomi szolgaság jelképeivel. Ezek a kovásztalan (kelesztés és só nélküli) kenyér, a keserű füvek, valamint az összevagdalt piros alma (ez utóbbi a salak jelképe, amit Egyiptomban a héber szolgáknak kellett téglává összegyúrniuk). Miután mindenki evett a kenyérből, a családfő belefogott a zsidó nép megmenekülésének, a Haggadának az elmondásába. A történet a szétnyíló tengeren való átkeléssel, az „átmenet éjszakájával” (az „átmenetet” nevezik héberül pászkának) ért véget. Ezután az anya asztalra tette a bárányt, vettek belőle, vörösbort ittak, és ünnepeltek. Aki csak tehette, Jeruzsálemben tartotta a húsvétot, ezért amikor Jézus számára elérkezett az utolsó pászka ideje, ő is a szent városba ment az apostolokkal. Amikor a tizenkét apostol már körülülte az „utolsó vacsora” terített asztalát, várták, hogy Jézus kezébe vegye a kemény és sótlan kenyeret, s a zsidó szokás szerint elmondja, hogy „ĺme a fájdalom, a szolgaság kenyere, amelyet megtört az Isten.” De ő új szavakba kezdett, melyek örökre bevésődtek az apostolok emlékezetébe. Jézus kezébe vette, megtörte a kenyeret, s mindenkinek osztott, hogy egyen belőle. Mondván: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22, 19) A vacsora vége felé, amikor az „áldás kelyhébe” öntött vörösborral köszönetet kellene mondania Istennek, és fohászkodnia a Messiás eljöveteléért, Jézus ismét új szavakat mondott: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, melyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára. E vér által erősíti meg Isten a szövetségét.” (Mt 26, 27–28) Az apostolok ekkor még nem fogták fel a szavait. Néhány óra múlva azonban, amikor látták megkínzott és keresztre feszített testét, már megértették, hogy Ő az Isten Szolgája, aki nem védekezik az őt igazságtalanul elítélőkkel szemben. Mint a néma bárány, akit a mészárszékre visznek. Istennek ajánlja életét: engedelmes áldozata annak a küldetésnek, melyet menynyei Atyja rábízott. Mert miatta, a kereszten feláldozott által bocsátja meg Isten az emberiség minden bűnét. És nagypéntek délutánján, a keresztre feszített Jézus sebeiből kiömlő vér láttán az apostolok már annak jelentését is kezdik felfogni. A Mózes és Isten közötti régi szövetséget a feláldozott állatok vére pecsételte meg. Az új szövetséget, az Isten és Jézus által meghirdetett Országot elfogadó nép között azonban már Jézus – a bárány, akit Isten örömmel fogad, mert engedelmességből és szeretetből az életét adja – vére szenteli meg.

Az új szövetség

Jézus Krisztus az ő országát a szeretetre és a toleranciára építette. A keresztények kétezer éve – ugyan tévedések és botlások közepette –, de igyekeznek Jézust követni. Őt, aki a világot két el nem múló és együvé tartozó paranccsal ajándékozta meg: „Szeresd Uradat, Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” És valójában ez a húsvét igazi – egész évre, illetve a teljes életünkre szóló – üzenete. Tébolygó, megbontott világunkban a húsvéti báránnyal sajnos gyakran csak az ünnepi asztalon „találkozunk”. A hívők ugyan részt vesznek a keresztúti ájtatosságon, és megünneplik Krisztus feltámadását, de az egyszerű vasárnapokon már háttérbe szorult a templomlátogatás. Holott az eucharisztia liturgiája (Krisztus testének és vérének jelenléte a kenyér és a bor színében, valamint az áldozás) minden szentmisén egy-egy kis húsvét. Gyakori „kifogás”, hogy „én hiszek Istenben, csak nincs időm templomba menni”, vagy esetleg – főleg a gyermekek esetében – a kötelező, és a mise végén pecsétekkel igazolt részvétel vált ki ellenkezést. Nos, igen, Jézust nem lehet parancsra szeretni. Nagyon sok múlik azon, hogy az apostolok utódai, a papok hogyan, mi módon viszik közel az emberekhez a krisztusi szeretetszemléletet. Burián László ebedi esperes-plébános egyike azoknak a karizmatikus lelkiatyáknak, akik nem az ószövetségi történetek haragvó és ítélkező Istenét, hanem az Újszövetség szerető, megértő és megbocsátó Jézusát mutatják meg a valós világ „szívében”. A hányatott élete és nyolcvan éve dacára ma is friss szellemű plébános úr, „mindenki Laci bácsija” generációk sorát vezette el a szeretet és jóság Istenéhez.

– Az Úr Jézus az Evangélium tanúsága szerint többször is nagyon érdekesen beszél a szeretetről – fejtegeti. – Nekem nagyon tetszik, hogy amikor azt mondja: „Ahogy én szeretlek titeket...”, akkor nem a szokványos „emberi” módon folytatja, tehát azzal, hogy „...ti is úgy szeressetek engem”. Hanem azt mondja: „Ahogy én szeretlek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!” Az lenne jó, ha ez a feltétel nélküli, igaz szeretet hatná át a mindennapi életünket. Valahogy úgy, mint amikor egy családi viszályban az édesanya azt mondja, hogy „édes gyerekeim, legalább ti szeressétek egymást!” Most nem az érzelgős szeretetmegnyilvánulásokra gondolok. A szót, hogy „szeretet”, talán ki sem kellene mondani. Inkább megélni, megértéssel. Isten minden embert szeret, minden embert megváltott. Egyesek aggódnak, hogy akkor mi különbözteti meg a keresztényt a nem kereszténytől. Ha nincs különbség, „mit használ” a hit? Nos, Isten szeretetére mindenkinek válaszolnia kell. És ebben a válaszban különböznek a keresztények másoktól. Isten nem kényszeríti az emberre szeretetét. Csak szabadon fogadhatja el bárki. Az Úrjézus nem menthet meg akaratunk ellenére, nélkülünk. Aki valakit hitelesen szeret, nem követelheti tőle, hogy viszonozza a szeretetét. Ha mégis szabadon viszonozza, akkor jön létre a kölcsönös befogadás és ajándékozás. Jézus sem mondhat le az embernek e szabad beleegyezéséről, különben semmibe venné, kiskorúként kezelné. Az ő szeretete mindig kínálkozik az embernek: „Aki hozzám jön, azt nem dobom ki.” De az ember megtagadhatja magát Istentől.

„Veletek leszek az idők

végezetéig”

Vannak, akik azért nem akarnak Jézus Krisztushoz fordulni (vagy eszükbe sem jut), mert úgy gondolják, Krisztus a sekrestyékbe zárt középkori kísértetek magántulajdona, akik még többé-kevésbé reverendában és apácafőkötőben járnak. S a papságot valami felsőbbrendű hatalommal ruházzák fel. Olykor sajnos az is megesik, hogy ezt a tévhitet éppen az egyház némelyik képviselője erősíti... Burián László lelkiatya szerint az a legrosszabb, ha valaki azt mondja: „Plébános úr, maga csak az oltárnál pap!” – Erre azt szoktam mondani, hogy nem, én az oltárnál és a gyóntatószékben is ember vagyok. De vacsorázás vagy kirándulás közben is pap vagyok. A hívekkel szemben alapvető dolog a megértés. Még akkor is, ha valaki például elpanaszolja, hogy hiába imádkozott, mégis meghalt, akit szeretett. És a pap által kéri számon a szenvedését Istentől. A gondolat, hogy „akit Isten szeret, azt megpróbálja” az Ószövetségből ered. De nem úgy van, hogy Isten lenéz az égből, és azt mondja, hogy „na, ezek milyen boldogan élnek, hát rakjunk rájuk egy keresztet...!” Isten nem „küld” szenvedést az emberre, sem azért, hogy büntesse, sem azért, hogy a javára fordítsa. Valamennyiünknek be kell járnunk életünk útját. Ez tele van szórva nehézséggel. Isten nem kész, hanem készítendő világot adott nekünk, és szabad akaratot. Az a fiú, akinek útjából a szülők elhárítanak minden akadályt, nem erősödik meg, nem lesz emberré. Természetesen önmagában minden szenvedés rossz. Kétfajta szenvedés van a világban: az, amely a természetbe van írva, és az, amelyet az emberek tettek hozzá, és tesznek hozzá mindennap az előzőekhez a bűn által. És ne mondjuk, hogy Istennek kellene közbelépnie, ha elmondunk néhány Miatyánkot. Az Úr Jézus mindennap velünk van, és segít viselni a szenvedésünket. Ha állandóan „közbelépne”, nem lennénk szabad akaratú emberek, csupán méltóság nélküli bábok. De mert a mennyei Atya gyermekei vagyunk, ő nem törődik bele a szenvedésünkbe. Ennek legnagyobb bizonyítéka Jézus Krisztus, aki mindenestül elkötelezte magát a szenvedés és halál elleni küzdelemben. Vele a feltámadás reménye. A keresztút nem áll meg a sírnál, hanem folytatódik a halálon túl, és az örök életbe torkollik. Ez a megváltás titka, a húsvét Istentől származó kegyelme.

Vas István

Húsvéti ének a testről

(Részlet)Az tudja, mi a test, aki szenved vele,

Te tudod, Istenem, szenvedés istene,

Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,

Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,

Kezed alkotását szeretni se bűn még,

Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,

Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,

Az embert, akinek testét itt felöltéd,

Amit teremtettél, szereted, szeretted

Akkor is, mikor már vitted a keresztet,Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,

Szenvedés istene, Te tudod a testet,

S amióta láttam, mi érte a váltság,

Elhiszem már én is test feltámadását,