A hűség mint konstans érték

„A film csak egy pillangó...”Zuzana Mináčová felvételeA Persona non grata – amely lengyel-olasz-orosz koprodukcióban mutatja be egy Uruguayban dolgozó lengyel nagykövet „magas falakkal” körbevett mozgásterét, szűnni nem tudó vívódásait, megrendült hitét, változatlan erkölcsi értékrendjét –, egyértelműen azt jelzi, a világszerte elismert neves film- (tévé- és színházi) rendező továbbra is a morális nyugtalanság moziját ajánlja kitartó híveinek. Vagyis megy tovább a maga útján, akárcsak a „nagy lengyel triumvirátus” másik két tagja: Jerzy Kawalerowicz és Andrzej Wajda.

Krzysztof Zanussi előbb fizikát tanult a Varsói Egyetemen, majd filozófiát Krakkóban, a Jagello Egyetemen, s csak azután szerzett diplomát a lódzi Filmművészeti Főiskolán. A hetvenes években forgatott filmjeivel (Illumináció, Spirál, Constans, Védőszínek) az egész világon filozófiai vitákat és politikai viharokat kavart, több munkáját nálunk csak zártkörű vetítéseken, jó esetben a filmklubhálózatban láthatta annak idején a közönség. Ezek a filmjei ma is inspirálóak, elgondolkoztatóak és aktuálisak, hiszen az élet kvintesszenciáját ragadják meg, a társadalom morális tartását, az emberi kapcsolatrendszerek vetületeit vizsgálják. A lét és a morál nagy kérdéseire keresik a választ. A nyugodt nap éve, a Bármerre jársz, az Érintés etikai és erkölcsi állásfoglalásokat fogalmaznak meg különböző drámai helyzetekben. Ebbe a sorba illeszkedik legújabb műve, a Persona non grata is, amelyben egy tisztán érző és tisztán gondolkodó, becsületes lengyel nagykövet (Zbigniew Zapasiewicz) „csap össze” egy Janus-arcú orosz külügyminiszter-helyettessel (Nyikita Mihalkov).

„Filmem hőse egy született idealista – mondta a Persona non grata pozsonyi bemutatóján –, s bár veszít a végén, hisz abban, amit hosszú évek munkájával sikerült felépítenie.”

Melyik megfogalmazást szereti jobban: „egy fizikus, akiből filmrendező lett”, vagy „egy filmrendező, aki fizikusként indult”?

ĺgy is, úgy is érvényes a megállapítás. Előbb fizika szakon végeztem, s csak ezt követően döntöttem a rendezés mellett, ami később aztán meg is határozta a világlátásomat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Elmondhatom, a fizika és a többi reál szakág nagyon sokat változtatott rajtam, és téved, aki azt hiszi, hogy a rendezés és az egzakt tudományágak között nincs semmiféle kapocs, vagy ha úgy tetszik: átjárhatóság. Én ugyanis már többször megfigyeltem, mennyi a közös bennünk, filmesekben és a tudományos szakemberekben. Ők is, mi is titkokkal dolgozunk. Aki nem érzi a titkot, ami körbevesz bennünket, az vakondként él. A fizikusok ezt nagyon jól átlátják, a humán beállítottságúak azonban ritkábban tapasztalják. A társadalom még mindig a 19. századi világ mechanikus értelmezésére támaszkodik, miközben a jelen már máshol tart. Én a fizikának köszönhetem azt is, hogy hívő ember vagyok, a film pedig lehetsőéget adott arra, hogy prezentálni tudjam a véleményemet, a világlátásomat.

Legfrissebb munkája, a Persona non grata „születésnapi alkotás”. A Szolidaritás huszonötödik évfordulójának évében készült.

Ez nem véletlenül alakult így. Ebben a filmben az én nemzedékem csalódását képviseli a Zbigniew Zapasiewicz által megformált főhős. Igen, sokkal többet vártunk a társadalmi változásoktól, tele voltunk reménnyel és ideállal, de mindaz, amit elértünk, sokkal kevesebb, mint amiről álmodtunk. Kétségtelen: vannak dolgok, amelyek jóra fordultak a rendszerváltás óta, csak ez nagyon kevés. El is hangzik a filmben, mint ahogy a lengyel-orosz kapcsolatokról is igyekeztem árnyalt képet adni. A németekhez fűződő viszonyokról sok könyv és sok film született már, a lengyel-orosz „testvériség” témaköre azonban még mindig nincs igazán körülírva. Erről szól az a vonal, amelyen Zapasiewicz és Nyikita Mihalkov „közlekedik” a filmben. Nyikita a Montevideóba kiküldött orosz külképviselő szerepében egy meglehetősen titokzatos figurát kelt életre, akiről a történet során kiderül: amikor szovjet diplomataként Varsóban dolgozott, jelentéseket küldött Moszkvának a Szolidaritás tevékenységéről. Vagyis besúgó volt. Ellenünk dolgozott. Nyikita pedig remekül játszsza a szerepet.

Örült a felkérésnek?

Furcsa mód meg sem fordult a fejemben, hogy nem fog tetszeni neki, vagy hogy hiúságból visszautasítaná. Tudtam, hogy nagy kihívás számára, hiszen bármit el tud játszani, ami a hatalommal kapcsolatban van, elvégre a valós életében ő maga is „hatalom”. Az orosz kulturális élet egyik legerősebb „hatalmassága”.

Tehát önmagát alakítja.

Bizonyos értelemben igen. Bár külügyminiszter-helyettes soha nem volt, a hatalma, a befolyásossága így sem mindennapi. Némi túlzással azt is mondhatnám: jobban figyelnek a szavára, mint az orosz külügyminiszterére. A filmbeli nézeteivel, magatartásával természetesen nem értek egyet, de ahhoz, hogy ezt én vagy a néző el tudjuk utasítani, pontosan kellett eljátszania. A feladatnak pedig teljes mértékben eleget tett. Ő nemcsak rendezőként, hanem színészként is zseniális.

Két játékfilm között vagy tévéfilmet, vagy színpadi művet rendez. Ez azért alakult így az évek során, mert ezt a két műfajt is szereti, vagy mert ugyanolyan helyzetben van, mint neves kelet-európai kollégái, Jiří Menzel és Szabó István, akik külföldön több lehetőséget kapnak, mint a saját hazájukban?

Mindkét észrevétel helytálló. Televíziós produkciókban vagy színházban ugyanolyan szívesen dolgozom, mint egy játékfilmen, ez utóbbira azonban – bár most már tévéfilmekből is jóval kevesebb születik, mint a hetvenes-nyolcvanas években, nagyon kis összegeket ad az ország. Pedig a filmgyártásnak ugyanolyan szüksége van az állami támogatásra, mint a filharmóniának vagy az operának. Még Európa legnagyobb országaiban, Angliában és Franciaországban sem él meg központi támogatás nélkül a film, nem még nálunk, vagy a keleti blokk más államaiban. Sajnos Bunuel és Fellini sem kapott mindig pénzt az elképzeléseihez, így két film között nem egy esetben ők is kényszerszünetet tartottak. Nekem nincs okom panaszra, én folyamatosan dolgozom. Több mint harminc játékfilmet forgattam, különböző színházak hívtak rendezni, a tévéfilmjeimben (Különös ajánlat, Rejtett kincsek, Csendes érintés, ĺratlan törvények, Vágta, Női biznisz) pedig ugyanolyan neves művészekkel (Maja Komorowska, Wojciech Siemion, Beata Tyszkiewicz, Krystina Janda, Anna Nehrebecka) dolgozhattam, mint a moziforgalmazásra készült munkáimban. Lengyelországban átestünk a ló túlsó oldalára. Ha egy rendező dolgozni akar, a „nagy kérdés” mindig úgy fogalmazódik meg, hogy „kórházat építsünk vagy filmet csináljunk?” A végén pedig mindig a kórház a nyerő. Ennek eredményeként olyan sok kórházi nővérünk van, hogy már nem tudjuk rendesen megfizetni őket. Sokan éppen ezért el is hagyják az országot. Külföldön, főleg ĺrországban és Spanyolországban vállalnak munkát, hogy egy kicsit megszedjék magukat. A magamfajta rendező pedig koprodukciós lehetőségeket keres. Lengyel filmet ma már csak nemzetközi összefogással tudunk forgatni.

A következő munkája is koprodukcióban készül.

Ismét az olaszokkal szövetkezem. Ottani barátom, Rocco Familiari színházban már nagy sikerrel játszott darabját, a Fekete napot viszem filmre Valeria Golino főszereplésével, aki Tom Cruise partnere volt az Esőemberben. Májusban kezdem el a forgatást.

Familiarival nem ez lesz az első közös munkája. Néhány darabját színpadon már megrendezte.

Igen, én hűséges típus vagyok. Ha valakit megszeretek, attól már nem tágítok. Ez a színészeim körén is lemérhető. De a zeneszerzőm, Wojciech Killar is állandó csapattag nálam. A múló időben nálam ez az egyetlen állandó és változatlan együttható: a hűség. Sokan meg is mosolyognak ezért. „Képes vagy az egész életedet egyetlen nő mellett leélni?” – kérdezik álmélkodva. Igen, képes. Az én életemben az értékek konstans elemek. Ami tegnap érvényes volt, az holnap is érvényes lesz. Az idő úgyis legyőz bennünket. Hogy magamat idézzem: „A film csak egy pillangó, de az élet még nála is hamarabb elszáll.”