A házasság „válsága”

A házasság válságában nem hiszek, noha minden tünet rá vall. Olyan ez, mint a gyomorbajnál a kedély megromlása. Nem a kedély van válságban, hanem a gyomor. Ezt kell meggyógyítani és a kedélyről kitűnik, hogy nincs baja.

Viszont, ha a tünetek alapján mégis válságot tételezünk fel, akkor a válság már réges-régen megvolt. Nem áll, hogy ami most benne való hitünket megingatja, ezelőtt nem volt meg. Megvolt mindig, s ha tetszik, ebben az értelemben a házasságot valóban saját tökéletlensége fenyegeti. Fenyegeti több ezer év óta s valószínűleg még több ezer évig.

Tökéletlensége kettős rendeltetésének belső ellentmondásában rejlik. Egyrészt a gyermek ellátása, másrészt a szexuális élet elrendezése. Az előbbinek meg tud felelni, az utóbbinak nem.

Apa, anya teljes harmóniában és kielégülésben egyesülnek a gyermekben. A szerelemben már nem. Ez tragédia, melytől az emberek csak megkerüléssel tudnak szabadulni, megoldás útján alig.

A gyermek és szerelem konfliktusa adva van attól a pillanattól fogva, hogy a szerelem megszűnt a természet parancsa lenni, és lett belőle boldogság vagy öröm forrása, élvezet, megszokott szükséglet, melyet, ha ösztönös vágya megszűnt, az élvezet kedvéért mesterségesen is kiváltanak magukból az emberek. E mesterséges kiváltás leghatékonyabb módja a párnak változtatása.

Ha a természet gyermekei maradtunk volna, a házasság csak a faj számára léteznék. Az emberek szerelmesek, hogy gyermek legyen, ettől fogva nyugodtan élnének szerelem nélkül.

Erre azonban sem a kulturált, sem a kultúrátlan életben egyetemes adatot nem tudok. A történelmi időkben a szerelem mindenütt önkultusz. Az élet legfőbb gyönyörűsége, melyet szürcsölni akarnak.

A házasság pedig azt mondja: Boldogítsátok egymást. Nem megy. Legalább állandóan nem megy, legalább mindig nem megy.

A párok vulgáris szólás szerint megszokják, megunják egymást. Aminek a valódi értelme, hogy az ösztönös inger felkeltésére a sűrű együttlét következtében mind alkalmatlanabbá válnak.

Ám a tunya férjből virgonc ifjú lesz, ha új, még nem ismert csábítás éri. Az elhanyagolt asszony leromlott önérzete ismét kivirágzik, ha idegen szemben kívánatosnak találja magát, noha nem a természet, de már természetté tenyésztett fiziológiai szükségérzete hajtja a hűtlenségre.

Ma van ez így, és ezelőtt nem volt? Nincs az a régi kor, melyben a házasságtörést ne büntették volna. Minden büntető rendelkezést megelőz a bűn. Tehát volt házasságtörés. Nincs irodalmi korszak, melyben a házasság nélkül való szerelem ne szerepelne. Háborúban mindig zsákmányul ejtették a nőt, még pedig nem családalapítás céljából. Minden időkben őrizték a nőt, még pedig a saját hajlamai ellen.

A többnejűség valahogyan rendet teremtett a férfi szempontjából. Nem kellett házasságot törnie, mert annak megszentelt keretén belül megkapta a folytonos szerelmi élethez szükséges változatosságot. A nőt megtették lelketlennek, hogy az ő emberi problémáját megoldatlanul hagyhassák. Mihelyt a nő is emberszámba megy, a többnejűség tarthatatlan, vagy elismerendő volna a többférjűség is. Nonsens, mert mind a kettő együtt voltaképpen a szabad szerelmet jelenti, ez viszont szétrombolja a házasságot mint gyermekellátó intézményt is.

Ahogy a többnejű morál túl tesz a nőről való gondon azzal, hogy a nőnek nincs lelke, azonképpen az egynejűség világa elintézi a nő dolgát egy tudományosan hangoztatott megállapítással, hogy a férfi poligám, a nő pedig monogám természetű. Ezzel tudományosan adva van a kétféle morál, melyet a férfi alapított meg, és nem kevesebb tudományossággal az ellenkezőt mondaná, ha a nők csinálták volna az erkölcsi törvényeket. Vesztükre nem ők csinálták, és innen van, hogy ősidőktől fogva a férfi a vadász és a nő a préda. Mivel azonban a szerelemhez mindig kettő kellett, ennélfogva a poligámnak elismert férfi sohasem élhetett volna poligám természete szerint, legalább ugyanennyi poligám természetű nő nélkül.

A házasság szerelem szempontjából elejétől fogva csak képlet volt, mely az erkölcsi parancsoknak formailag eleget tesz, lényegileg ellenkezik a lehetőséggel. Lehetőséget mondok, nem természetességet. Az emberi szerelem nem természetes, mert rendeltetésétől független életet él.

A természeti házasság nem ismeri ezt a konfliktust.

A hím farkas gyönyörű monogámiában él a nőstény farkassal, míg a kölykök nagykorúvá nem válnak. A gyermek ellátásával kimerült a házasság feladata és felbomlik. Közben a szerelmüket is kielégíti a gyermektartás, új párosodási inger nincs. Ennek utána pedig megint kezdődik az új szelekció, melynek eredménye elvégre lehet, hogy a régiek ismét egymást választják, de mindközönségesen a régi család konzumálva van, és mind a ketten új család alapítására képesek és szabadok.

Az embernél az lehetetlen. Az embergyermek önállóvá nevelése oly soká tart, hogy közben elmúlik a szülők ifjúsága. A gyermek szempontjából tehát a pároknak együtt kell maradniok, és az újabb gyermek már ennek a kénytelenségnek a következménye, nem pedig szabad választásnak. És tessék most elgondolni: egy 25 éves férj boldog a 20 éves feleségével. Teljesen egymásnak valók, még Kőrösi József izogén táblázata szerint is, mely statisztikai adatok alapján összeállítja, hogy milyen korú férfi és nő közötti házasság a legtermékenyebb. De húsz év múlva, mikor az első gyermek régebben önálló lett, a férfi 45 éves, virágzása teljességében, a nő pedig negyven, elvirágzása küszöbén túl. Sem a természetnek járó termékenység, sem az emberben kifejlesztett öncélú szerelmi hajlamnak ez állapot már nem szolgál, és ilyenkor beszélnek veszedelmes korról, mintha ezt a fejlődés hozná létre: a férfiben a csapodárságot keltené, a nőben a vénülés tudatával járó tragikus meghasonlást. Holott nem egyéb, mint állandó folyamatnak elvégre elháríthatatlan kipattanása.

Nem szeretnék félreértetni. Nem ellenvetés, hogy vannak ebben a korban is zavartalan, tiszta házasságok. Ne tessék elfelejteni kiindulásomat: nem ismerem el, hogy van válság a házasság intézményében, de amikor a válságról szólok, természetesen azokat az adatokat kell néznem, amelyek alapján a kérdést felvetették, és azokat világítani meg. Nem szól ellenem, hogy van nem tiszta, nem nyugodt házasság is oly sok, hogy az intézmény megrendülésére kell gondolni. Mégis sokkal több az olyan, ahol nem kell rá gondolni. Az a nagyfokú érzékiség és szerelemnek túlzott kultusza inkább a műveltebb rétegekre áll, ezek pedig a kisebbség. Félrelépések, kikapósság az alsóbb rétegekben is sűrűn van, de elintézik többnyire lelki rázkódás nélkül, simán és több-kevesebb trivialitással, anélkül hogy akár az egész házasságok is válságba kerülnének.

De így is, úgy is világos, hogy ami a házasság válságának kérdését ma felvetteti, az nem a gyermekhez való szülei helyzet, hanem az egymáshoz való erotikus viszony. Erről iparkodtam kimutatni, hogy a házasság a múltban sem bizonyult tökéletesebbnek, mint a jelenben. Ami a jelenben élesebben emeli ki a mindig megvolt fogyatékosságot, a mai kor válságára tartozik, nem a házasságra. A háború után is megmaradt a kalandorság, a nőnek a gyakorlati életben magára utaltsága, amit éppoly tragikus önámítással a feminizmus diadalának mondanak, mint a trianoni Magyarország széttépettségét kivívott nemzeti függetlenségnek. Az iszonyú gazdasági helyzet, mely annyira nehézzé teszi a családalapítást, hogy a házasságra paradox könnyelműséggel határozzák magukat a fiatalok, mert nincs elég alapjuk ahhoz, hogy ezt valaha meggondoltan is tehetnék. S viszont könnyelmű válások, ahol háttérbe szorul a gyermek és dominál az erotikum, melynél az új házasság megint csak nem fog beválni.

Ha azok a gazdasági és politikai válságok elintéződnek, magától megszűnik az is, amit ma a házasság válságának nézünk. S marad az eredendő válság, melyben a házasság ezentúl is győzelmesen zsarnokoskodik az erotikum megoldatlan problémája fölött, mindaddig, míg a gyermekellátás hivatásának jobban tud megfelelni, mint valamely új alakulat, mely az erotikumnak is jobban szolgál.

Nyugat, 1926/10