A győzelem csapdái

Egy olimpiára készülő fiatal futónő esetét bemutatva arról formál képet, miként kezelték a szocializmusban állami programként az élsportolók doppingolását. Nagy visszhangja van a filmnek, amit részben a dopping témája váltott ki, részben pedig, hogy az élsportolók doppingolásának problémáját nem mai példán láttatja, hanem a bársonyos forradalom előtti időszakból mutat be egy döbbenetes esetet. Egyfajta leleplező film is a Fair play, hiszen erről a kérdésről akkor mélyen hallgattak, a sportolók állami programként kezelt, szigorúan titkos doppingolása a film tanúsága szerint orvosi és politikai felügyelettel zajlott. Anna (Bárdos Judit), a fiatal futónő politikailag nem megbízható káder, mivel édesapja disszidált. Ennek ellenére bekerül az élsportolók felkészülését segítő, szakorvos által irányított állami programba, amelyben a lányt anabolikus szteroidokkal „kezelik”. Erről szerződést kell aláírnia, amiről azonban senkinek sem beszélhet. Egy idő után jelentkezik a szer mellékhatása, s Anna úgy dönt, tiszta játékot akar: dopping nélkül fog küzdeni. A lány édesanyja (Anna Geislerová) és edzője (Roman Luknár) azonban összefog a bajnok döntése ellen. Az anya vitamin gyanánt szteroidot szúr be a lányának. Abban bíznak, hogy ezzel a segítséggel Annának sikerül teljesítenie az olimpiai szintet. Az edző a győzelem érdekében cselekszik, az édesanya pedig annak reményében, hogy lányának az olimpiai részvétellel lehetősége nyílik nyugatra szöknie. De Anna máshogy dönt. Három valóságszálat bont ki a film, amelyek azonban érintkeznek. Anna sportkarrierjének és személyes kapcsolatainak épülését, valamint a lányban dúló viharos lelki drámát; az élsportolók felkészítésének szigorúan titkos programját; továbbá a titkosrendőrség beépülését a magánszférába, a mindennapi életbe. (Anna édesanyja tiltott irodalmat másol egy ismerősének. Az Štb leleplezi, ezért első lépésként megpróbálják beszervezni.) Valamennyi érintett szféráról külön-külön és összességében is súlyos realitásokat, igazságokat pontosan, korrektül, hitelesen mutat be és mond ki a film. Andrea Sedláčková nagyon érzékenyen nyúlt a téma komplex egészéhez, és filmjével tiszta képet rakott ki a szocialista viszonyokról, arról az életkörnyezetről, amelyet 1983-ban éltünk, illetve éltek, akik akkor éltek. Kristályosan tiszta film a Fair play, nemcsak társadalmi, politikai és magánéleti bonyodalmainak ábrázolásával, hanem tárgyi környezetével is. Reálisak a helyszínek, a belső és a külső terek, beleértve a palánkon elhelyezett korabeli reklámot is. A berendezési tárgyak is hitelesen hozzák a kort. Nincs túlhangsúlyozva és túlságosan előtérbe tuszkolva. Sedláčková filmjének nagy erénye az ezt az időszakot megidéző korábbi cseh mozgóképek legtöbbjével szemben, hogy nem akar bárgyún nevetni, viccelődni azon, ami egyáltalán nem vicces. Ez a film komolyan veszi magát. Ahogy szepeikben a színészek is igaziból élik meg a helyzeteket. A győzelemhez vezető csapdákban drámai csatákat vívnak befelé és viszonyaikban is; (meg)szenvedik az elvett szabadság helyett kapott diktatúrát. A „döntenek helyettünk” helyzetet. S a sorsok valóban összeomlanak.