A gyökerekről emlékezve

A Glatter ősök nyomában a rimaszécsi zsidó temetőbenSzekeres Éva felvételeHogy mi az apropója annak, hogy Radnótiról írás szóljon? November 9-én volt halálának 60. évfordulója, nemrég pedig a nemesradnóti iskola falán mintegy háromszáz érdeklődő jelenlétében felavatták Radnóti Miklós emléktábláját. A kezdeményező a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulás volt, és a tervet Nemesradnót önkormányzatával összefogva valósította meg. Pósa Lajos szülőfalujában, annak mellszobra és emléktáblája mellett tehát mostantól Radnótira emlékező tábla is látható az iskola falán.

Ez az első felvidéki emléktábla, amelyet az emlékezés és emlékeztetés napján avattak fel. A holokausztra emlékezett ezen a napon Rimaszombat magyarsága. Nem csak a zsidók holokausztjára, hanem minden olyan hatalmi rendszer által történt népirtásra, amely ezt a vidéket is érintette. Azokra az egyszerű kisemberekre emlékeztek, akik az esztelen politikai hatalmak áldozataivá váltak. A Grószokra, Bittermannokra, Itzigekre és a Brünnökre, Kellnerekre, akik soha többé nem tértek már vissza a haláltáborokból. Emlékeztek azokra, akik a kommunista rémuralom idején a jáchymovi bányákban sínylődtek, akik 50 kilós csomaggal lettek kitoloncolva és a málenkij robotra elhurcoltakra, akik a donbaszi bányákban pusztultak el.

Radnótinak mindössze egyetlen felnőttkori gömöri utazásáról tudunk, erről a naplójában ír a költő. 1941. július 27-től augusztus 3-ig a naplót Runya községben keltezi, ahol Meisterné Glatter Kláránál, unokanővérénél vendégeskedett. Mára sajnos a Meister-háznak Runyában nyoma sem maradt. A család leszármazottai Kassán élnek még.

Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni ma is ugyanabban a kis lakásban él, amelyben a költővel kezdte életét. Mikor megtudta, mi is készül Nemesradnóton, a következőket mondta: „Szeretem azt a gólyás vidéket, szép emlékeim vannak róla. Köszönöm a gömörieknek, hogy megemlékeztek Radnótiról. Mi ott boldogok voltunk.” Radnóti Miklósné nem szeret magáról beszélni. A költői életmű a fontos szerinte, azt kell olvasni, és nem kell foglalkozni holmi „pletykológiával”, ami ma különösen divat.

A súlyos életművel azonban nem mindenki képes megbirkózni. Ahogyan a 20. századi traumákkal sem. Ma is ezerszámra lehet találkozni szélsőséges véleményekkel. Fiatalokkal, akik megkérdőjelezik a holokausztot, rövidre nyírt a hajuk és karlendítéssel köszönnek, fura jelképeket hordanak. Mit lehet tenni? Emléknapokra nem jönnek el, verset nem hiszem, hogy olvasnának, történelmi tudatuk ferde.

Az emléknapon a rimaszombati városatyák közül is kevesen voltak jelen. Néhány magyar képviselő és a város polgármestere, Czifrus István azonban fontosnak tartotta jelen lenni a rendezvényen. Azon a színházi esten is, amelyen a Jókai Színház művészei Hubay–Vass–Ránki Egy szerelem három éjszakája című színművét játszották. A szervezők ugyanis az előadás teljes bevételét a 20. század 80-as éveiben lerombolt rimaszombati zsinagóga helyén felállítandó holokauszt-emlékmű javára ajánlották fel. Nem volt telt ház. Nem a szervezők hibája. A Mag Gyula szobrászművész tervei szerint készülő emlékmű biztosan állni fog egyszer.

Az emlékezés és emlékeztetés napja pedig nem egyszeri alkalom volt. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes a Radnóti-emléktábla avatásakor felajánlotta, szívesen támogatna egy Gömörben felállítandó Radnóti-szobrot. Mert a szobroknak szimbólumértéke van. A kötődés, a gyökerek mélyebbre eresztésének jelképei. Erről szólt az emlékezés és emlékeztetés napja december elején Lénártfalván, Hanván, Runyában, Rimaszécsen, Nemesradnóton és Rimaszombatban. Mert erről kellett szólnia!