A füllentés nagymestere a Szigeten és a Grape fesztiválon

A ma kezdődő Sziget fesztivál talán legizgalmasabb, de mindenképp legszórakoz-tatóbb fellépőjéről külön is érdemes szólnunk. Ő Seasick Steve, aki a blues mellett a fiktív életrajzírásban is nagyot alkotott.

Holnap 22 órakor lép fel az A38 sátorban, de érdemes jóval előbb érkezni, mert bár a helyszín befogadóképessége 14 ezer fő, nem biztos, hogy minden érdeklődő bejut. Aki pedig nem készül a Szigetre, az ottani fellépők közül nagy előszeretettel mazsolázó pöstyéni Grape fesztiválon is megnézheti őt augusztus 11-én, szombaton.

Seasick Steve-et 2006 szilveszterén ismerte meg a világ Jools Holland tévéműsorából, aki egy rádiós szereplésnek köszönhetően figyelt fel rá. A hajléktalan külsejű öregember egy ütött-kopott gitáron eljátszott egy dalt, és teljes volt az extázis a stúdióban. A következő nyáron már Glastonburyben és Readingben lépett fel több ezer ember előtt, végigturnézta Nagy-Britanniát, és mindenki megőrült érte. Az albumán már olyan nevek működtek közre, mint Nick Cave, KT Tunstall és Ruby Turner, aki többek között Mick Jaggernek vokálozott korábban.

Az üstökösszerű karrierhez mesebeli történet is tartozott. Seasick Steve azt állította, 1941-ben született, 13 évesen elszökött otthonról, és tehervonatokra kapaszkodva körbeutazta az USA-t. Húsz évig volt úton, ezalatt dolgozott földeken, farmokon, vándorcirkusznál, de még igazi cowboy is volt, mielőtt session-zenész lett belőle. Aztán átjött Európába, Párizsban utcazenélésből élt, majd Norvégiába költözött, ahol felvette első lemezét (egy 30-as évekből származó mikrofonnal, a konyhájában).

Két évvel ezelőtt Matthew Wright zenei újságíró, akinek a blues és a dzsessz a szakterülete, sajnos leleplezte hősünket. Kiderítette, hogy Seasick Steve valójában nem hobóként élte le életének felét, hanem egyszerű stúdiózenészként. Nem Steven Gene Wold néven született 1941-ben, ahogy azt állítja magáról, hanem Steve Leach néven 1951-ben. Több kézzelfogható bizonyíték is van arra, hogy nagyokat lódított „szakmai önéletrajzában”. Például azokban az időkben, amikor állítólag utcazenélt Párizsban, kijött egy lemez egy no name amerikai együttestől, amelyen ő gitározik Steven Gene Wold néven, és a borítófotón is felismerhető. De több más zenekar lemezén is dolgozott a háttérben, Matthew Wright ezeket is szépen felsorolja leleplező könyvében. A történet szerinte a norvégiai „partraszállástól” kezdve áll meg a lábán – ekkor vette fel hősünk a Seasick Steve nevet, mivel a hajón tengeribeteg lett, és barátai sokáig ezzel cukkolták.

Az érintett persze vehemensen tagadja ezt a verziót, ragaszkodik a sajátjához. (Annyi bizonyos, hogy az útlevelében 1951-es születési dátum szerepel.) A rajongók a jelek szerint nem haragudtak meg rá, sőt, jobban tetszik nekik a hobósztori, hiszen ez sokkal inkább passzol a zenéhez, amit Seasick Steve játszik, és ami tényleg lehengerlő, főleg élőben.

Túltechnicizált világunkban olyan revelációnak számít ez az egyszerű, nyers, karcos, koszos blues, mint a kilencvenes években R.L. Burnside feltűnése, aki szintén időskorára lett világsztár és tette ismét trendivé a delta bluest. Steve bácsi inkább a műfaj folk-country-americana hatásokkal operáló változatát műveli, itt-ott némi bluesrockos beütéssel és dögös boogie-woogie elemekkel. Szívesen játszik olcsó hangszereken, az egyiket maga eszkábálta két autóalkatrészből – konkrétan dísztárcsából – és egy felmosórúdból, de van háromhúros, sőt, egyhúros gitárja is. Állítólag egyik sem került többe huszonöt dollárnál, bár most már nem tudjuk, mennyit higgyünk el a kísérőszövegekből. Egy biztos: Seasick Steve mára márkanév lett, nem is annyira egy zenészt jelent, mint egy brandet, amelynek építésén egyébként három fiával együtt dolgozik. Egyikük a lemezborítókért és a honlapért felel, a másik dobol apja zenekarában, a harmadik pedig Wishful Thinking néven kezdett zenélni és turnézni apjával.

Amióta Steve bácsi világsztár lett, hat albumot készített, melyekből egy platinalemez, három aranylemez lett Nagy-Britanniában, ahol mostanában kelendőbb árucikk a blues, mint az USA-ban. Olyan sztárok imádják és segítik őt, mint Jack White, Dave Grohl vagy John Paul Jones, akik gitároznak a lemezein, illetve vendégnek hívják őt a koncertjeikre.

Szóval ez a történet úgy is meseszerű, ha csak félig igaz. És azt is megtanulhattuk belőle, hogy néha érdemes tíz évvel idősebbnek hazudnunk magunkat, a nagyobb hatás kedvéért.