A fülke

Jarry Cohenben még évtizedekkel ezelőtt merült fel egy történet ötlete, mely kizárólag egy telefonfülkében játszódna. Jó sok víznek kellett lefolynia a Dunán mire rájött, hogyan tarthatná hősét egy egész estés mozira való időtartamra a szűk helyiség fogságában, de a forgatókönyvet végül befejezte. A kálváriának azonban még korántsem volt vége, az írónak évekig kellett házalnia munkájával: a producerek ugyan érezték, hogy nagy lehetőségek rejlenek ötletében, de nem volt se színész, se rendező, aki mert volna kockáztatni vele. Joel Schumacher, akinek volt bátorsága hátat fordítani az igénytelen filmgyártásnak, azonban kiszemelte magának a forgatókönyvet és elhatározta, hogy felfedezettje, Colin Farrell főszereplésével, ha törik, ha szakad, leforgatja.

Stu Shepardnél (Colin Farrell – Beavatás) magabiztosabb embert nehéz találni: ő az a fajta fickó, aki szinte bármilyen körülmények közt képes magát kidumálni a bajból. Hibázni azonban mindenki szokott, Stu pedig akkor követi el élete legnagyobb ballépését, amikor belép egy telefonfülkébe, és mikor váratlanul megcsörren a kagyló ösztönösen felveszi azt. A vonal másik végén lévő férfi (Kiefer Sutherland) egyenesen és világosan közli vele mi a helyzet: becélozta őt egy távcsöves puskával és nem fél meghúzni a ravaszt, ha nem teszi azt, amit mond.

Mi lett volna, ha? Ezt a kérdést nem szabad feltenni A fülke nézése alatt és akkor kiválóan fogunk szórakozni. Mert belegondolni is rossz, hogy ebből a filmből mi lett volna, ha például David Fincher ül a direktori székben. Nekünk viszont Joel Schumacher (Tigrisek földjén) jutott, aki jól tudja, mi kell, hogy a film működjön, de ahhoz kevés, hogy mindezt zseniális szinten tegye. Már a felütés is kissé elhibázott: a rendező nagyon szeretne gondolatokat közölni, ám ezt sajnos művészieskedve csinálja. Cohen szerencsére nem ad neki túl sok lehetőséget, hogy elkalandozzon, ezért amint Farrell belép a fülkébe, ő is kénytelen a jelen eseményeire fókuszálni. Innen már nem képes elszúrni a filmet, főleg, mivel az alap annyira jó, hogy az kész művészet volna.

Rendezőnk legügyesebb fogása, hogy a főszerepre Colin Farrellt szerződtette, aki valósággal ragyog a nagyszerű szerepben, mely teljes átalakulásra ad számára lehetőséget. Fantasztikus, ahogy nagyszájú szélhámosból szép lassan átvált az idegösszeomlás szélén álló figurába, aki kénytelen levetni minden önzését az önmagával szembesítő sakkban tartója nyomására. Kiefer Sutherland bár jórészt nem látható, de a hangja a Sikoly óta a legfenyegetőbb, amit filmben hallani lehetett. Kár, hogy a megjelenítésére jellemző minimalizmus ritkán van jelen az egyébként jól sikerült képi világban. Ezt ellenpontozza a cselekmény lenyűgöző visszafogottsága, mely kizárólag a két főszereplő beszélgetéseire, ellentétes jellemére, és az abból adódó idegölő helyzetre épül. A filmben minden perc ki van használva, nincsen egy másodpercnyi üresjárat, de még időbeli vágás sem, így aztán A fülke könnyen magával ragad és egészen a befejezésig nem is engedi, hogy kilépjünk a fogságából.

Bár kétség kívül az utóbbi idők egyik legizgalmasabb thrillerével van dolgunk, mégse valószínű, hogy Schumacher alkotása a kult-státusznál tovább jut. Valahogy még az óriási alapötlettel együtt is hiányzik belőle az, amitől klasszikussá válhatna. Része van ebben, hogy a film tulajdonképpen egy érzelgős zárásban kicsúcsosodó és kissé közhelyes megjavulásra lett kihegyezve. Cohen csak az utolsó pillanatban próbál a történet szellemiségéhez a totális happy endnél valami közelebb álló zárást kitalálni. A hívó erkölcsi tanítómesteri szintre való további emelésének azonban a közelmúlt valós gyilkosságai adnak némi kellemetlen mellékízt, még ha tudjuk is, hogy ez csak egy jól megcsinált mozi, és nem több. De hogy mégis valami pozitívummal zárjak: A fülke sosem lankadó feszültségével és eredetiségével így is – legalább egyszeri megnézésre – kihagyhatatlan! (mozinet)

A fülke (Phone Booth), színes, amerikai film, 81 perc, Rendezte: Joel Schumacher, Szereplők: Colin Farrell, Kiefer Sutherland, Forest Whitaker, Katie Holmes, Paula Jai Parker, Radha Mitchell