A folk utazó nagykövete

Az arizónai Dom Flemons sok hangszeren játszik, és szembe megy a trendekkel. Az ameri-kai folkot próbálja népszerűsí-teni, akár úgy is, hogy felkere-kedik, és egy szál gitárral vagy bendzsóval járja az iskolákat. A világ 2011-ben figyelt fel rá, amikor zenekara, a Carolina Chocolate Drops bemutatkozó lemezéért megkapta a legjobb hagyományos folkalbumnak járó Grammy-díjat.

A siker csúcsán lépett ki az általa alapított csapatból. „Egy idő után egyszerűen meguntam ezt a formációt. Úgy éreztem, az egész valahogy kiüresedett. ismételjük önmagunkat, kényelmesen elzenélgetünk, és úgy is mindenütt sikerünk van. Szólóban több a kihívás, és nem kell minden egyes ötletemet másokkal megvitatnom. Ha pedig hibázok, csak magamat ostorozhatom. Persze így sokkal nagyobb a nyomás rajtam, de kárpótol az a tudat, hogy a magam ura vagyok, én osztom be a saját időmet. Például annyit próbálok, amennyit csak akarok” – mondja Dom Flemons, hozzátéve, hogy egy egyszemélyes zenekar könnyebben is mozgatható. A beszélgetésünk előtti napon például épp Londonban lépett fel, és gond nélkül át tudott ruccanni Budapestre egy kézipoggyásszal és a bendzsójával, hogy bemutatkozzon egy rangos szakmai rendezvényen. Számításai szerint az utóbbi három évben egymillió ember előtt játszott. Azt meg sem meri saccolni, hány mérföldet utazott.

Az eddigi legnépesebb közönséggel Atlantic Cityben találta szembe magát, ahol a Dave Matthews Band előtt lépett fel egy stadionban, ötvenezer ember előtt. „Ez persze kivételes alkalom volt, általában két-háromszáz férőhelyes klubokba hívnak. Ennél nagyobb helyen nem is érzem jól magam, mert az akusztikus zenéhez kell némi intimitás. És persze az is fontos, hogy az utolsó sorban is értsék a szöveget, hiszen a dalok egy-egy történetet mesélnek el.”

Dom Flemonshoz világ életében közel állt a történetmesélés. Tíz éve zenél aktívan, azelőtt a slam poetry műfajban ért el komoly sikereket, 2003-ban és 2004-ben az országos döntőbe is bejutott. Ezzel egy időben producerként számos slam poetry lemez születésénél bábáskodott. Aztán rákattant a hagyományos folkzenére, és versek helyett dalokat kezdett írni, a régi amerikai gitáros dalnokok stílusában. Még a Carolina Chocolate Drops előtti időkben célozta meg az iskolákat, és azóta is gyakran játszik zsúfolt tornatermekben. „Fontosnak tartom, hogy a gyerekek a legfogékonyabb életkorban ismerkedjenek meg a tradicionális amerikai folkkal. Úgy veszem észre, minél kisebbek, annál jobban élvezik. A tinédzsereket már nehezebb lekötni, mert megfertőzte őket a kommersz popzene, ami nem is csoda, hiszen mindenhonnan az zúdul rájuk. Az élő zenének azonban előttük is nagy respektje van. Díjazzák, ha valaki jól játszik egy hangszeren. Igyekszem úgy összeállítani a műsort, hogy a humoros szövegű dalok domináljanak, és gyakran bedobok igényes, technikás szólókat. Egyébként diplomás angoltanár vagyok, úgyhogy akár taníthatnám is őket. De attól tartok, a kelleténél többet énekelnék az órákon”.

Arra a kérdésre, hogy mennyire számít trendi műfajnak manapság a folk Amerikában, meglepő választ adott. „Hát, amennyire az önök népzenéje trendi műfaj az ön országában. Azzal a különbséggel, hogy Bob Dylan óta több könnyűzenei stílus ebből táplálkozik. Az énekes-dalszerzők a hatvanas évek végén voltak a csúcson, aztán valahogy minden túl hangos lett, és a nagy ricsajban nem hallatszott messzire a hangjuk. Az utóbbi pár évben azonban ismét sokan éneklik egy szál gitárral a saját dalaikat. És előbb-utóbb valamilyen szinten mindannyian elkezdenek érdeklődni a műfaj gyökerei iránt” – állítja Dom Flemons, aki nem győzi dicsérni az államilag dotált közép-európai népzenei hagyományőrző kezdeményezéseket.

Bármilyen hihetetlenül hangzik, az USA-ban az állam semmilyen módon nem támogatja a régi folkfelvételek gyűjtését és archiválását. Erről valahogy minden kormány elfeledkezik. Nincsenek nemzeti értékmentő projektek, egyetlen washingtoni könyvtárban lehet csak kutatni ezt a területet, ott is szinte csak olyankor gyarapszik számottevően a gyűjtemény, ha meghal egy öreg gyűjtő, és a család a könyvtárnak adományozza a bakelitlemezeket. „Ezért szinte kötelességemnek érzem, hogy ha rábukkanok egy-egy gyöngyszemre, megismertessem azt a nagyközönséggel. Néha egy az egyben átveszem a hangszerelést, de gyakrabban fordul elő, hogy kissé modernizálom, közelebb hozva a mai kor emberéhez.”

A dalszerző-előadót érdeklik a harmincas-negyvenes évek folkdalainak különböző verziói is. Mivel ezek szájról szájra terjedtek, régiónként változik a szöveg, és gyakran a dallam is. A bennük szereplő személyneveket és földrajzi neveket másokkal helyettesítik, az igaz történetek alapján íródott szövegekből pedig mondák lesznek. Dom Flemons emellett a blues gyökereit és stílusváltozatait is lelkesen kutatja. Újabban pedig a ragtime kezdte el érdekelni, ez a műfaj szerinte sokkal gazdagabb és változatosabb, mint amennyit manapság ismerünk belőle.