A fájdalom gyönyöre

Kari Györgyi a magyar film egyik legjelesebb epizodistája. Te, rongyos élet!, Banánhéjkeringő, Titánia, Titánia. Bacsó Péter filmjeinek szinte állandó „utasa”. Játszott már főszerepet is. Simó Sándor alkotásában, az Isten veletek, barátaim!-ban. Ott is helytállt. Érzékenyen. Nagy tehetséggel. Legutóbb Gothár Péter filmjében, a Magyar szépségben remekelt. Színpadon mostanság ritkábban látható. „Színházi Istene” Halász Péter, de dolgozott már Vladimír Strniskóval is. Canetti Esküvőjében, a Katona József Színházban. Kaposváron, a nagy érában, Bulgakov Margaritáját játszotta. Ott Ascher Tamás volt a mestere.

Olvasom Petri Lukács könyvében a színes filccel aláhúzott mondatokat. „A depresszió mindig az érzelmi tárgyvesztésre irányuló lélektani reakció, tehát ez inkább a kapcsolatteremtéssel korreál.” Két oldallal tovább: „A személyiség mindig az élményigénynek megfelelően védi a személyiséget.” Ezek az ő bejelölései. A színésznőé, aki kiemeli a rá vonatkozó, az elevenébe vágó sorokat. Aztán az ő írását olvasom, amelyet a szerző felkérésére vetett papírra. „Színész vagyok. Hitvány gazember, aki lopja Isten szent napját...” És egymás után dobálja le magáról lelki sziromleveleit. „Halmozódik a sok bűn, és agyonnyom...”

Most itt ül előttem. Finom fényben, mélyen kódolt fájdalmait alig látható rezzenésekkel jelezve.

„Petri Lukács Ádám felhívott egy éjszaka, hogy írjak a könyvébe. Korán kelek, éjfélkor már alszom. Álmaimból felriasztva azt hallgattam, hogy lesz ez a könyv mindenféle pánikbetegségről, kínokról, szorongásokról, és ő szeretné, ha megírnám az idevágó vívódásaimat, mert tud róluk. Barátok vagyunk, de eszembe nem jutott volna soha, hogy én erről beszéljek neki. Rám van írva? Tudja, hogy ilyen vagyok? Utolsó mondata az volt, hogy estig meg kell írnom a szöveget, mert le kell adnia. Felkeltem, és pizsamában elkezdtem írni. Nehéz volt. Az ízlés a kreativitás gátja. Ráadásul nagyon tisztelem az irodalmat. És ez a kettő együtt, a tisztelet és az ízlés... megszenvedtem, míg megírtam a saját történetemet.”

Egyetlen fejezet, két oldal a könyvben. Egy bénító vallomás a múltból. Beolvasom a szöveget egy régi, kaposvári kolléganőjének, akitől ma már tizenvalahány év és egy óceán választja el.

„Engem vonzott és lenyűgözött a furcsasága – reagál az önfeltáró írásra. – Sikoltva bejött egy darabban, és hosszában elvágódott a színpadon. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam ilyet. Megdöbbentett. Mindig mindent elhittem neki. Vettem egyszer egy nadrágkosztümöt, amelyet kölcsönkért tőlem. Megmutatta a terapeutájának, s mivel neki is tetszett, rábeszélt, hogy ajándékozzam neki. Mindig volt valami baja. Támogattam, féltettem őt, vigyáztam rá, nehogy öngyilkos legyen. Ő mégis sokáig az ellenségének hitt. Én ma is szeretettel gondolok rá. Nagy tehetségű, különös habitusú színésznő.”

Kari Györgyit hallgatom, ahogy suttogva beszél. Mintha fátyol lebegne előttem.

„Nagyon szeretnék derűs ember lenni, a férjem is Napból világít. Nem mintha ápolnám a régi fájdalmaimat, csak valahogy nem vagyok képes hosszabb időre kilépni belőlük. Az sem jó, hogy olyan zárt életet élek. Nem vagyok nyüzsgő típus. Tekinthetném magamat apácának is, hiszen minden ajtót bezárok magam körül. Azzal, hogy gyakorlatilag alkalmatlan vagyok az életre, egy csomó örömtől fosztom meg magam.”

Biztonsági őrt játszik Gothár Péter új filmjében. Kis szerep ez is, de úgy villan fel, hogy a fénye megmarad az emberben.

„Szergej, egy orosz színész volt a partnerem. Olyan erővel játszott, hogy teljesen magával ragadott. Nála nem volt rutin. Láttam, mit csinál technikából, de amögött is ott volt a lelke. Nekem ajándék volt vele lenni. Egészen másképp játszott, mint mi.”

Színpadon legutóbb egy éve szerepelt, a Halász Péter rendezte Sliccben. Rockénekesnőként angolul énekelt.

„Péternél napról napra születik a darab, mint egykor Shakespeare-nél. Meghallgatja, mit mondok, aztán hazamegy, és az alapján ír valamit. Ennek így mindenki örülne, aki egy kicsit szabadabb lélek, akiben több az önbizalom, mint bennem, és bátrabb, kreatívabb, mint én, aki azt mondja: enyém a pálya, és azt csinálok, amit akarok. Én is nagyon-nagyon szeretném azt csinálni, amit akarok, de a Péter által felkínált helyzettől is eleinte mindig megrémülök. Aztán ahogy haladunk előre a próbákon, nekem is eszembe jut ez-az, és az rendszerint be is kerül az előadásba. És bármennyire nem tudok élni, nagyon szeretem az életet. Könnybe lábadt szemmel nézek egy fotót, ámulattal hallgatom, ahogy egy tehetséges kolléganőm nevet, ezzel együtt mégis azt kell, hogy mondjam: én egy önsorsrontó színésznő vagyok. Indulatból rosszul döntök. Képes vagyok eszementen megsérteni egy rendezőt, aki aztán magából kikelve azt kiáltja: »Ennek a nőnek baltát a fejébe!« Aztán félrevonulok, és hosszasan zokogok. Boldog ritkán vagyok.”

Most mégis az. Nick Cave által, szabadon. Évekkel ezelőtt ott volt a koncertjén az Erkel Színházban. Azóta képtelen szabadulni tőle.

„Nem járok rockkoncertekre, mert tömegiszonyom van, de a férjem azt mondta: »Ezt meg kell nézned!« Ő nem jött el, csak nekem vett jegyet. Énekestől én még ilyet sohasem láttam. Olyan mély átéléssel adta elő a dalait, hogy szemmel láthatóan eljutott az extázisig. Teljesen a hatása alá kerültem. Megbabonázott. Elénekelt egy balladát a földbe ásott lóról, és mindent láttatni tudott velem. Én úgy szeretnék meghalni, hogy képes legyek egyszer, legalább egyszer ilyet csinálni. Lehet, hogy nyolcvanéves koromban jutok el oda, hogy kiálljak a színpadra és így énekeljek, de ez most a legnagyobb vágyam. Más nincs. Énektanárnőhöz járok, népdal- és dzsesszéneklést tanulok. Jövőre el is készül a műsorom, a Sziget Fesztiválon lesz a bemutatója. Hogy aztán mennyit érek, majd meglátjuk. Lehet, hogy egy lyukas garast sem. Nick Cave verseit adom majd elő, az ő zenéjéből kivett elemekkel aláfestve. Saját számokat is fogok énekelni, szerelmi vallomásokat Cave-nek. Olyan szeretnék lenni, mint ő, pedig belőlem épp az hiányzik, ami benne megvan. Nem érdekel. Annak örülnék, ha a dalok majd engem is közelebb vinnének hozzá. Fájdalmas dalok lesznek ezek és mégis gyönyörűek.”