A duma és a mondandó

Mostanra vált egyértelművé, hogy a szerző prózában állandóan egy félig valós, félig elképzelt kisvárost akar megteremteni, összekapcsolva a múltat a jelennel. 

2009-ben mutatkozott Szászinál először ez a szindróma, A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága című kötetben. Ezt a prousti ihletésű, kunderás című, kissé művészieskedő „gépesített kisreményt” a sokkal élvezetesebb és alaposabb Zimankó és a Város Szíve követte 2012-ben, amely sok szállal kapcsolódik ehhez a mostani, terjedelmesebb regényhez. Már csak azért is, mert ugyanott játszódik: „a szokott helyen”. 

Adott tehát a kisváros, Nyomródtornya, amely Tornaljából és Rimaszombatból lett összegyúrva, de nyomokban más gömöri településeket is tartalmazhat. Az egykor virágzó mezőváros lepukkant sárfészek lett. És az emberek vele együtt tompultak el, fakultak ki, gatyásodtak le, lassan emésztve az emészthetetlent. 

A szokott helyen, hatkor érdekessége, hogy nincs benne narratív szöveg. Párbeszédekből áll össze. Pontosabban kocsmai beszélgetésekből. 1989 júniusában vagyunk, hárman söröznek a Dzsungel nevű italmérés teraszán. Egy huszonöt éves fiatalember, aki vagonrakodóként dolgozik, de sokat megélt idősebb barátai szerint ennél többre hivatott. A két ötvenes „vénember” történeteket mesél Öcsinek a városról, amely emlékeikben él, de talán sosem létezett. Az unalmas hétköznapok megtelnek igaz mesékkel és leporolandó titkokkal. Ráadásul van valami a levegőben, legalábbis a szomszédban, „a hunoknál” fura dolgok zajlanak. Például újratemetik Nagy Imrét. A határ menti erdő pedig tele NDK-s Wartburgokkal. 

Nincs abban semmi rossz, ha egy író a saját régiójával foglalkozik. Abban sem, ha ki akar próbálni egy új regénytechnikát. És nyilván mindenkit érdekel, hogyan élik meg a nyomródtornyai kisemberek a bársonyos forradalom előtti és utáni hónapokat. Sőt, még azt is érteni vélem, miért választotta a szerző a kocsmát helyszínül. A könyvre azonban ráfért volna egy alapos szerkesztés. Nem csak azért, mert hemzseg a vesszőhibáktól. 

„Talán az a hibám, hogy sose tudok belevágni a dolgok közepébe, mindig kell valami felvezetés, vagy egy kis félrevezetés. Ha belefogok egy történetbe, mindig szétfutok, eltekergek. Néha akár egészen messzire elkanyarodok. Ami már nem biztos, hogy jó” – fogalmazta meg helyettem a kötet legzavaróbb tulajdonságát Szászi Zoltán, Öcsi szájába adva ezeket a mondatokat. Tudom, hogy egy kocsmai beszélgetés ritmusa és íve más, mint mondjuk egy telefonbeszélgetésé. Ezek hárman azonban egy idő után idegesítők. Öcsi mondogatja is Misi bácsinak és Miki bácsinak, hogy térjenek a tárgyra, de lassú és vontatott a folyamat, amelynek a végén össze kellene állnia egyegy történetnek. 

A szerző célja nyilván az volt, hogy a korábban csak célzások szintjén megjelenő momentumok, alakok a későbbi beszélgetések során új adalékokkal egészüljenek ki, és fokozatosan épüljenek fel a mesék és a karakterek. A sok duma miatt azonban nehezen követhető ez az építkezés. Négy-öt oldalanként elhangzik, ki hány éves, valamint az aznapi dátum, és a szereplők állandóan a nevükön szólítják egymást, hogy az olvasó tudja, mikor ki beszél. Újra és újra elhangzik az is, ki kinek a kicsodája, mintha a szerző nem bízna az olvasó memóriájában. Ezek a megoldások gyakran lehetetlenné teszik a kocsmában alapkövetelménynek számító természetes beszédmódot, kizökkentik az olvasót. 

Amikor viszont felépül egy történet, fény derül egy titokra, egy személyes tragédiára, az valóban szívszorító. Ilyen jól sikerült rész a „felszabadúlás”, amikor a szovjet katonák nőket erőszakoltak meg, egy életre tönkretéve őket. Vagy az egyik „vénember” rövid, tragikus házasságának története. Vagy amikor az unoka kezébe nyomják rég halott nagyapja levelét, melyet csak a szovjetek kitakarodása után szabad megkapnia. Vagy a nácik elől Nyomródtornyára menekült lengyel kisfiú és a helyi magyar srác életre szóló barátságának kezdete. Vagy az a ragaszkodó szeretet, ahogy a karakterek elhunyt szeretteik sírjáról tudnak beszélni. Ezekért érdemes átrágni magunkat a kötet szétfolyós részein. 

Ismét Szászitól idézek: „Hidd el, az a jó, ha senki nem ismeri fel magát a történeteidben egy az egyben, de amikor elolvassák, mégis mindenki azt hiszi, ezt a figurát pont őróla mintázták. Szinte versengenek azon, vajon melyikük is ihlette.” Bár én senkit sem ismertem fel, apró nüanszokból, például a pontosságra törekvő környezetrajzból és jellemzésekből végig éreztem, hogy a szerző csak annyit színezett igaz meséin, amennyi feltétlenül szükséges volt. És még valamit éreztem: az önéletrajzi ihletést. Bizony, az is meglehet, hogy neki magának volt két folyton mesélő öreg haverja (bár egy ötvenöt éves férfi talán a rendszerváltás előtt sem számított még vénembernek, mint ahogy a magyarokat sem hívtuk „hunoknak”, legalábbis mi, Rimaszombatban biztosan nem). 

Ez a regény, amellett, hogy érdekes kísérlet, több szemszögből mutat be olyan eseményeket, amelyeknek talán az olvasó is tanúja volt.És megtanulhatjuk belőle, hogyan ragaszkodjunk a szülőföldhöz, még akkor is, ha a tökéletes hely talán csak álmainkban létezik.