A Dosztojevszkij-banalitás

Martin Huba állandó vendég Komáromban, Dosztojevszkijt sem először rendez itt. Tíz évvel ezelőtt egy emlékezetes, dramaturgiailag izgalmasan átpozícionált, érzékien-zsigerien ható Karamazov testvéreket hozott, és valószínűleg nem véletlenül érezzük, hogy az a 2007-es előadás bizonyos mértékig A félkegyelmű előképe lehetett. Huba alkotói csapata részben változatlan (díszlet: Jozef Ciller, koreográfia: Juraj Letenay, az elhunyt Milan Čorba utódjaként most Peter Čanecký tervezte a jelmezeket), ami magyarázat lehet a két produkció képi világának/képiségének, egy sor meghatározó motívumának a hasonlóságára. Az pedig, hogy a komáromi társulatból többen akkor is, most is fontos szerepet kaptak a Dosztojevszkij-adaptációban, egészen fura érzést kelt: mintha komplett karakterek vándorolnának át az időn. Ezzel együtt a két darab összhatása egészen más; most jóval több a kérdésünk, a dilemmánk – és végső soron, nagyobb a hiányérzetünk.

Mi lesz A félkegyelműből, ha kivonunk belőle minden misztikát, istenkeresést, megszállottságot? Ha a karakterektől jószerével elvesszük a belső történéseiket, ha senki sem próbálja megkeresni és megfogalmazni a szerepét, a helyét, a küldetését ebben a világban? Mi lesz A félkegyelműből, ha alapvetően mindenki az, aminek a többiek látják, aminek a többiek nevezik? Ha Miskin herceg (Szabó Viktor) pusztán egy ártatlanul tiszta, beteg fiatalember? Ha Nasztaszja Filipovnának (Holocsy Katalin) nincsenek titkai, és csak a hisztériája fokozódik, ahogy a keserűségét végső önsorsrontásba fordítja? Ha Rogozsin (Tóth Tibor) tényleg csak egy ostorpattogtató, pénzével hadonászó paraszt? Ha Aglaja (Andrusko Marcella m. v.) semmilyen értelemben nem lehet ellenpont, mert megkeseredett, kétségbeesett vénlányként lép be a történetbe?

Félreértés ne essék, nem valamiféle rosszul értelmezett „alapműhűséget” kérünk számon a Jókai Színház előadásán; erős színházi alkotói vízióval, szándékkal és formával bármi fel-, le- és elbontható – ha érezzük azt a húrt, ami a színpad és színlapon szereplő cím között feszül. Itt és most – némileg sarkítva – az történik, hogy Martin Huba Dosztojevszkijből elhagyja az egyedit meg a moralitást, és a felcserélhetőt, a banalitást erősíti fel. Azaz a primer cselekményt, amely nagyjából egy szerelmi három-, illetve négyszög mentén rajzolódik ki, a háttérbe pedig a mellékszereplők által felrajzol egy képmutató, élvhajhász, a kisebb-nagyobb aljasságok tárházát mutató heterogén mikrovilágot, ahol az embernek szabott ára van. Egy bukott nő árát pedig mindenki tudni véli.

Az előadásnak tulajdonképpen két főszereplője van. Érezhetően Nasztaszja Filipovna kerül a fókuszba, az ő drámájából nyílik ki a történet, körülötte, általa indul el az erjedés, mutatkoznak meg az arcélek. Holocsy Katalin alakításában a karakter elsősorban az elszánt keserűségről szól, az első megjelenéstől kezdve a végzetét építi, újra és újra a földre kerül, egyre mélyebbre zuhan, és nem ad esélyt a megváltásnak. A tulajdonképpeni címszereplő – Miskin herceg – korlátozott képességű rezonőr, aki a számára idegen, új világ szereplőit és viszonyait igyekszik az arcokból kiolvasni. Szabó Viktor színpadi jelenléte az előadás legerősebb eleme: a másságát finoman érzékeltetve, a „normális” és a „beteg(es)” közötti határvonalon pontosan egyensúlyozva úgy ad jelentést, jelentőséget a karakterének – minden gesztusának, figyelmes nézésének, testtartásának –, hogy maximálisan visszafogott eszközökkel dolgozik.

Martin Huba érezhetően a lélektani realizmus felől közelítve instruálja a színészeit, egy-egy minietűd erejéig teret adva a mellékszereplőknek is (mások mellett Bandor Éva, Olasz István, Culka Ottó jegyez egy-egy emlékezetes villanást). És persze a rendezői kézjegyére jellemző artisztikus tablókat, stilizált képeket, metaforikus tömörítéseket sem hagyja el. Időnként ugyanakkor az a benyomásunk támadhat, hogy a kép megvan, kellően művészi és látványos (például az előadás keretmotívumaként szolgáló vonat), de a jel csak az általánosság szintjén dekódolható (és ha úgy tetszik, bármikor bárhol újra hasznosítható).

Dosztojevszkij mai olvasói (vagy színházról szólva: nézői) – nagyon laikusan megfogalmazva – alapvetően két felfogást képviselnek: az egyik tábor azt mondja, csak különleges lelki állapotban lehet elővenni, mert annyira súlyos, annyira lesújtó; a másik oldal szerint Fjodor Mihajlovics olyan, mint a tisztítótűz – fájdalmas, de mindig felemelő. Kicsit sajnálom, hogy A félkegyelműből Komáromban a kegyelem lehetősége is kimaradt.