A dilettantizmus krédója

Ha a kritikus beleolvas Haris Éva Adyt idéző Vér és vitorla című, tíz év termését bemutató kötetének hátlapszövegébe, könnyen érezheti úgy, íme, ismét megfogalmazódott a jóhiszemű dilettantizmus krédója: „Írok, mert éltet. Nem akarok kedvenc lenni, csak ember, aki elmondja, amit érez a világból, meg ami mögötte van.” És ami ebbe a kötetbe szorult, az ezt alá is támasztja. A világ nyavalyáinak kiénekléséhez bárkinek joga van, bármily problémátlanul egyszerű lélek is, de bizonyos esetekben célszerűbb, ha az olyan művészinek hitt megnyilvánulások, melyek Haris Éva kötetét kitöltik, megmaradnak a magánnapló vagy a magánlevelezés intimitásában. A kötetben uralkodó bántó naivitás akár produktív is lehetne, ha a szerző ismerné és használná pl. az (ön)irónia kelléktárát vagy (mint annyian teszik) rájátszana a női–férfi beszédmódok közhelyeire. Ehhez a leplezetlen naivitáshoz társul még a képzavarok feltűnő sokasága, pl.: „Bogárnyelvek százával magasztos / hangnemben termékeny pollen csacsog.” Vagy (ezt a „szédületes” gondolatot gondolja végig, aki bírja logikával!): „Bukfencezve görgetjük magunk előtt a bolygó / tornyosuló dombjait és agyonhajszolt kertjeit.” Haris Éva olykor komolynak szánt „költeményben” olyan bombasztikus költői kérdésekre ragadtatja magát, melyekhez képest a legavantgárdabb öncélúságok is gyermekien tiszta logikai képletek, pl.: „Színes léggömbök helyett / egymás nyakába mikor akasztjuk jéghideg könnyeink?” Több esetben úgy tűnik, nem érti a szavak jelentését sem, pl.: „Suhogó táncot motivál lábunk alatt a szél.” Fiú című versében az ad hoc metaforák olyan kavalkádját veti be, hogy nevetséges igyekezete tökéletes heterogenitásba dönti a szövegét: „Legyél gyönyör, kéj-csónak, / de akaszd más nyakába / a lábad, nyaldossa más lányos bokádat, nekem / távolodó hajó vagy a kása-szerű ködben...” A fiú tehát potenciális kéj-csónak, aki valójában hajó, miközben lányos bokája van, és a lábát a lírai én nyaka helyett (vajon mit csinálhatnak?) tanácsos mások nyakába akasztania. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy e nyilván potenciálisan polifunkciós vágyálom-fiú mindeközben „Michelangelo makettje”, szárny, táguló pupilla, a hölgy ágya, „lepedőbe tekert Isten”, a Múzsák csókjának rúzsa (stb.!), már egyre kevésbé tudjuk komolyan olvasni ezt a kötetet. Ezt a technikát Haris különösen poétikusnak érzi, mert verseinek java részében alkalmazza. A Szívrepesve... című négysoros ismét erotikus hangolású kép- és gondolatzavar-áradat. „A szerelem bárkáján evezek, / a mellem hattyú, a térdem reszket, / ámor nedvében nyögdécselve lengek, / párom farka hegyesen áll előttem.” Vagyis egy bárkán evező reszketeg hattyú, azaz a lírai én nyögdécsel, miközben ámor (nyilván opálos, vadgesztenyeszagú és nyúlós) nedvében leng (!), és e lengés közepette határozottan regisztrálja barátja meredő farkát! A költőnő a kötött szonettformával is megpróbálkozik (Mennyit érsz), mely ékesen bizonyítja, hogy ritmus- és formaérzéket sem nagyon csepegtettek bele a Múzsák, noha vállalkozása nemcsak emiatt, de elsősorban banális és közhelyes gondolatisága miatt ez esetben is totális kudarc. Az efféle testi és szellemi tornamutatványok után a magyarságversek jelentik a kötet újabb mélyrepüléseit. Nem azt akarom állítani, hogy nem lehet ma magyarságverset írni, de hogy így nem, az bizonyos. A Balatonnál például Haris szerint tombol a galád, posztkommunista internacionalizmus, s „Magyar földön idegenként olthatod vágyad / akkor te is.” Az idegenek felvásárolják az országot, „falvakat harapnak ki, s ellepnek városokat.” Haris néha az ostorozó hazafiság gesztusait is bedobja: „Magyarországnak nem kell a magyar...”, de e naiv, felületes, álproblémákkal terhelt érzelemvilágból aligha kerekedhet ki komolyan vehető irodalom.

(Haris Éva: Vér és vitorla, AB-ART, 2006.)