A császárnak, ami Istené?

1923 végén egy napon titokzatos férfi nyert bebocsátást a Kremlbe. Úgy hívták, hogy Bede Viktor. Valószínűleg ez volt az első s egyben utolsó alkalom a bolsevik érában, mikor egy katolikus pap tehette be a lábát a Kremlbe! Ez volt a titok, melyről csak ő tudott és Vlagyimír Iljics. Barátok voltak, 1910 körül ismerkedtek meg Párizsban, ahol a magyar Bede újságíróként dolgozott, még mielőtt pappá szentelték volna. Most pedig jött, hogy meglátogassa régi jó ismerősét. Benyomásait az orosz forradalom vezérével folytatott beszélgetéséről fél évvel Lenin halála után a hivatalos vatikáni napilapban, a L’Osservatore Romanóban tette közzé. Lenin nézetei Bede atyával beszélgetve ebben a következtetésben csúcsosodnak ki: „Látom, hogy száz év múlva itt már csak egyetlen hatalom lesz – a szovjet, és egyetlen vallás – a katolikus. Valóra válik mindkettőnk ideája, az enyém és az öné is.”

Az egyesíthetetlen egyesítését valóban megpróbálták Lenin követői, mikor az ateista rezsim szolgálatába akarták kényszeríteni az egyházat és elöljáróit, miközben előszeretettel hangoztatták az e vasárnapi evangéliumi idézetet, s egyszeriben nem ódzkodtak attól, hogy Jézusra hivatkozzanak. Hiszen a hívők szent kötelessége nemcsak Istennek megadni, ami az Istené, hanem a császárnak is, ami a császáré, értsd: elfogadni az állam hatalmát. Ám ha az ideológusok tudták volna, mit tart Jézus a kezében, miközben ezt mondja, nem valószínű, hogy olyan nyugodtan idézgették volna.

Jézusnak ugyanis egy dénár adópénzt adtak a kezébe a császár képmásával, melyre az volt írva, hogy az uralkodó „divus” – azaz isteni. Tehát, ha a kijelentés: megadni „Istennek, ami az Istené, császárnak, ami a császáré”, az adópénzzel kapcsolatban hangzott el, akkor az egyszerűen csak azt jelenti, NEM MEGADNI a császárnak, ami isteni, mert „senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6, 24), és „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” (Csel 5, 29). Hogy mennyire elengedhetetlen a világos értékhierarchia, megmutatkozott már a keresztény időszámítás első évtizedeiben, mikor a Krisztushoz hűek százai utasították vissza, hogy római isteneknek szolgáljanak, és inkább választották a halált, minthogy elárulják hitüket Jézusban.

Az egész keresztény történelmet az e világi hatalmasok próbálkozásai jellemzik, hogy Istennel versengjenek. Bede kremlbeli látogatása idején például szintén egy „isten” tört az ottani hatalom csúcsára: minden idők legnagyobb zsarnoka, Sztálin, aki személyesen érintett volt abban, hogy a levegőbe repítették a Legszentebb Megváltó templomát. Ő is megpróbálta egyesíteni az egyesíthetetlent, mikor a tbiliszi pravoszláv szemináriumban létrehozta a marxista kört. „Jól tudod, hogy becsapnak bennünket – mondta a teológus Dzsugasvili egy barátjának –, Isten nem létezik... Mindez a sok duma Istenről merő hülyeség.” Néhány évvel később maga a „kommunista császár” ült bele Isten trónjába, s engedte, hogy istenítsék. Az említett moszkvai templom romba döntése idején (1936. augusztus 28.) a szovjet Pravda amolyan litániaféléket közölt Sztálinhoz, melyek arról tanúskodnak, micsoda torzulásokhoz vezethet, ha az ember még a legszentebb értékeket is elveti és kiforgatja. „Ó, hatalmas Sztálin – így imádkozik valaki az ateista napilapban –, ó, nemzetek atyja, / te engeded megszületni az embert, / te termékenyíted meg a földet, / te fiatalítod a korokat, / te mondod a tavasznak, hogy viruljon, / nap vagy te, melynek ragyogását megannyi szív tükrözi viszsza...”

Jézusnak az adópénzzel kapcsolatos felszólítása abban a helyzetben vált keményen időszerűvé, mikor a „császár” istenkedése mindazok elnyomásához vezetett, akik Istenhez akartak hűek maradni. Lenin parancsainak egyike így hangzott: „Lőjetek ki minél több papot, és lehetőleg minél több ember szeme láttára.” Ráadásul 1922 karácsonyán elhagyta a nyomdát az Istentelen című lap első száma. Ám az intenzív propaganda ellenére Isten nem hagyta el népét, különböző fordulatokra került sor, gyakran éppen az egyházellenes küzdelem kellős közepén. Példának említsük csak Alekszander Rosztovcev orosz színész esetét, akinek a Krisztus frakkban című gunyoros színmű forgatókönyve szerint a Bibliát kellett volna olvasnia, majd megvetően félredobnia, ehelyett ő felolvasta az egész zsoltárt, majd a nézők előtt térdre rogyva így fohászkodott: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnös léleknek!” A függöny legördült, az emberek szó nélkül távoztak a nézőtérről, a darabot soha többé nem játszották, s a színésznek örökre nyoma veszett. Ám biztos, hogy nem tűnt el Isten szeme elől, aki mint irgalmas, jó pásztor az elveszett bárányok nyomába ered, akik bármilyen korok bármely császárainak adták el magukat, ám akik végül mégis rátaláltak a helyes útra.

A szerző római katolikus pap