550 éve született da Vinci

Mint egyik legelső életrajzírója, Vasari írja: az isteni kegyelem árad műveiből, s noha ezek az alkotások többnyire befejezetlenek maradtak, a korszakot meghatározó zseni keze nyomát viselik.

Leonardo szülőhelyéről, a Firenze közelében található Vinciről kapta nevét, ahol egy parasztlány és egy városi jegyző törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot 1452. április 15-én. Apja magához vette a kisfiút, aki – a kortársak elmondása szerint – szépséges ifjúvá serdült és miután nyilvánvalóvá lett vonzódása a művészetek iránt, Verrocchio firenzei műhelyében kezdte meg festészeti tanulmányait. Hamarosan túlhaladta mesterét, akit ez a tény nem töltött el különösebb örömmel, s mondják: el is ment a kedve a további munkától. Hitelt érdemlően ezt persze nem lehet bizonyítani, az viszont tény, hogy Verrocchio némely festményének egy-egy alakját Leonardo festette meg, s ez egyértelműen kimutatható. Leonardo olyan természetességgel szabadult meg az addig általánosan elfogadott festői eszményektől, hogy kortársainak szinte fel sem tűnt, menynyire forradalmian új mindaz, amit vázlattömbjeiben, vásznain vagy épp a falakon megörökített. Sok ezer lapnyi kéziratot hagyott hátra, tele rajzokkal, tükörírással készült feljegyzésekkel, ezeket mind a mai napig nem sikerült hiánytalanul közreadni. Sokáig szeszélyes ötletek gyűjteményének, egy zseni olykor hóbortos elmeszüleményeinek tartották az egészet. Pedig valójában az isten titkait kifürkészni akaró, a természet törvényeit és a világegyetem rendszerét megérteni szándékozó ember gondolatai ezek. Szépséges madonnákat, ragyogó ifjú hölgyeket és fiatal férfiakat, de ráncos, csúf öregembereket is festett vagy rajzolt, s persze gyönyörű, szinte imaginárius tájakat is, amelyeken a kimerevített pillanat csak illúzió, mert Leonardo a világot az örök mozgás, az energia meg nem szűnő áramlásának harmóniájaként fogta fel, aminek csak az emberi lét dimenzióiban van kezdete és vége. Életrajzát olvasva meglepően hat, hogy Firenze művészetpártoló nagyura, az il Magnificonak is nevezett Lorenzo Medici mennyire mellőzte a festőt, aki pedig már fiatal korában is elkápráztatta tehetségével környezetét, s nevét hamarosan Itália szerte megismerték. Ezért talán érthető, hogy olyan helyre vágyott, ahol jobban megbecsülik művészetét és zsenijét. Harmincévesen, miután félbehagyta (és később sem fejezte be) a firenzei Santo Donato-rend megbízásából elkezdett Három királyok imádása című festményét, úgy döntött, hogy Milánóba megy, a Sforzák udvarába. Nagyszabású tervek jegyzékével állított be Lodovico Forza palotájába; különböző ostromgépek, tüzérségi monstrumok, páncélkocsik rajzait és leírásait vonultatta fel, de nem feledkezett meg a védelmet biztosító építmények és sáncrendszer terveiről sem. Hogy a figyelmet még inkább önmagára terelje, egy ló koponyára emlékeztető lantot is vitt magával, amelyből állítólag igen szép dallamokat csalt elő, de verseket is rögtönzött, amelyekkel bámulatba ejtette az udvaroncokat. Ösztönösen megérezte, hogy Lodovico Forza többre vágyik, mint csupán Milánó városán uralkodni (formálisan ugyanis unokaöccse, Giovanni Galeazzo herceg volt a törvényes uralkodó, de lényegében szobafogságban teltek napjai), egész Itáliát szerette volna birtokolni. A sötét bőrszíne miatt csak „il Moró”-nak nevezett zsarnok azonban tudatában volt annak, hogy Leonardo ötleteivel egyelőre nem sokra mehet, de festőként és szobrászként talán több hasznát láthatja. A művész belefogott egy emlékmű megtervezésébe, Lodovico nagyapjának, a dinasztiaalapító Francesco Forzának a lovas szobrát szerette volna bronzba önteni. De segédek és szolgák tucatjainak közreműködésével is csak lassan készült a mű, s mire a szobor agyagból megmintázott impozáns méretű modellje elkészült, Milánót elfoglalták a francia király seregei és a katonák céltáblaként használva ripityára lőtték azt a csodát, amelynek híre addigra már egész Itáliába eljutott. Milánó mégis gazdagabb lett egy remekművel, Leonardo talán legnagyobb alkotásával. A helyi Domonkos-rendi szerzetesek megbízásából 1495-ben kezdte el festeni a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falára az Utolsó vacsora című freskóját, amely a Mona Lisa című arcképe mellett talán a legtöbbször reprodukált munkája. Sajnos Leonardo állandó kíváncsisága és kísérletező kedve itt megbosszulta magát. Néhány évtizeddel később a nyirkos helyiségben az újszerű technikával készült freskó romlani kezdett, s a jó szándékkal végrehajtott javítások és felújítások is csak rontottak rajta. A képről készült másolatok igazából nem adják vissza az eredeti tökéletességét. Külön tanulmány témája lehetne Leonardónak és a reneszánsz másik nagy géniuszának, Michelangelónak a kapcsolata. Nem szívelték egymást, de mindketten tudták a másikról, hogy milyen jelentős művész. A firenzei Signoria szinte versengésre buzdította őket, amikor a városháza nagytermének két szemközti falára egy-egy freskót rendelt tőlük. Leonardo egy csatajelenetet tervezett, amelynek középpontjában néhány lovas a zászló megszerzéséért küzd, Michelangelo pedig fürdőző katonákat festett volna, akiket éppen a riadó zavar meg tevékenységükben. A freskók végül nem készültek el, csak a kartonok, amelyek később megsemmisültek – vagy talán szándékosan megsemmisítette őket valaki. Leonardo freskóterve, az Anghiari csata elsősorban Rubens rézkarca nyomán, valamint számos vázlat jóvoltából maradt fenn, s már manierista-barokkos vonásokat hordoz, de ez talán a százhuszonöt évvel később született németalföldi mester aprócska „csúsztatása” is lehet. Az örökké a helyét kereső Leonardo életének utolsó évtizedében már csak kézirataival és terveivel foglalatoskodott. 1517 táján I. Ferenc francia király meghívására Amboise közelében telepedett le, ahol a művészetekért rajongó király gyakran felkereste. Kapcsolatuk Vasari szerint olyan meghitt volt, hogy a nagybeteg Leonardo a király karjai közt lehelte ki lelkét. Ez is csak egy legenda persze, mint ahogy annyi más állításáról is utóbb kiderült, hogy semmi valóságalapja nincs. Leonardo mellett csak hűséges társa és kéziratos hagyatékának örököse, Francesco de’ Melzi tartózkodott, aki később megkísérelte rendszerezni és kiadni Leonardo feljegyzéseit, de azokban a zűrzavaros időkben erre nem sok esély mutatkozott. Minden bizonynyal sok minden elkallódott vagy ebek harmincadjára jutott, de ami megmaradt belőle és jelenleg Párizsban, Milánóban, Londonban és egyéb helyeken lelhető fel, az is lenyűgöző. A legcsodálatosabbak mégis a festményei, amelyek titkát maradéktalanul senkinek sem sikerült megfejtenie.