Nincs idő, de az óra ketyeg

Carlo Rovelli elméleti fizikus Az idő rendje című könyvében így ír erről a lényeges gondolatról: „A csillagászat és a fizika Anaximandrosz útmutatását követve fejlődött: igyekezett megérteni, hogy a jelenségek hogyan következnek be az idő rendje szerint. Az ókori csillagászat azt írta le, hogyan mozognak a csillagok az idő múlásával. A fizikai egyenletek azt írják le, hogyan változnak a dolgok az időben. Newton egyenleteitől – a dinamika alapjaitól – kezdve az elektromágneses jelenségeket leíró Maxwell-féle egyenleteken át a kvantumjelenségek alakulását leíró Schrödinger-egyenletig és a szubatomi részecskék dinamikáját feltáró kvantumtérelmélet egyenletéig egész fizikánk annak a tudománya, hogy a dolgok miképpen alakulnak »az idő rendje szerint«.”

A tudomány sok-sok időirányt különböztet meg. Néhány ezek közül: az univerzum tágulása jelöli ki az idő kozmológiai irányát; a világ rendezetlenebbé váló szegmensei az idő termodinamikai irányát határozzák meg; az élőlények öregedése az idő evolúciós irányát képviseli, a múlt és a jövő különbsége az idő tapasztalati irányát szabja meg; a fény terjedésének iránya – ugyancsak a múltból a jövő felé – az idő elektromágneses irányát jelenti; a töltések szétterjedése az idő gravitációshullám-típusú irányával áll kapcsolatban. Megkülönböztethetünk továbbá pszichológiai, oksági, részecskefizikai, kvantumfizikai és radioaktivitáson alapuló időirányokat is. (A technikai médiumok képessége, az időtengely-manipuláció szintén meghatározó az időérzékelésünkre nézve, de erre itt nem térünk ki, maradunk a fizikánál.) Ugyanakkor szigorúan véve – ahogy Carlo Rovelli könyve is bemutatja – az idő az entrópia növekedéséből következő viszonyfogalom. Alighanem ennek a mondatnak a megértése túlmutat a hétköznapi tapasztalaton, ezért Az idő rendje alapján érdemes néhány ponton megvilágítani, miről is van szó.

Azt a kérdést ajánlatos feltennünk, hogy van-e az univerzumnak mostja. Azaz létezik-e olyan jelen, amely mindenhol egyaránt érvényes. Tételezzük fel, hogy valaki elutazott a Földről egy közeli csillag körül keringő bolygóra, a Proxima b-re, amely kb. négy félévnyire van tőlünk. Mit csinál most ez az illető? Ha távcsővel nézzük a figurát, akkor azt tudjuk meg róla, hogy mit csinált négy évvel ezelőtt. (Ennyi időre van szüksége a fénynek, hogy ideérjen.) Vagyis a most a Proxima b-n nem az, amit a távcsőben látunk. Tegyük át a nézőpontot a másik helyszínre. Igaz-e, hogy amit az illető a Proxima b-n művel, azt négy év múlva látjuk majd a távcsőben? Nos, négy évvel később az ő idejével mérve akár tíz földi éve már itt lehet a Földön. Ha vitt magával egy naptárat, és azon lepereg tíz év, akkor az az ő indulás utáni tíz évét mutatja, miközben vissza is térhetett, és a Földön akár húsz év is eltelhetett. Minden vonatkozási rendszernek sajátideje van. Rovelli gyönyörűen (és érthetően) levezeti, hogy „A Proxima b-n nincs egyetlen kitüntetett pillanat sem, amely megfelelne az itt és mostnak. […] A mi »jelenünk« nem terjed ki az univerzum egészére.”

Ez a modern fizika egyik legmeghökkentőbb felfedezése, és számos következménye van az idő természetére vonatkozóan. Mivel az univerzumban az idő múlásának üteme helyről helyre változik, az univerzális idő számtalan sajátidőre töredezik szét. Ugyanakkor az utóbbiak esetében kvantumszinten az idő nem folytonos, hanem szemcsés. Ez pedig azzal jár, hogy egy bizonyos mérettartomány alatt az idő fogalma már nem létezik. Ráadásul az időtartamokat meghatározó apró szemcsék nem önálló létezők, hanem a világot alkotó szövet (dinamikus mező) részei. Innen nézve persze bizonyos kérdések is érvényüket vesztik. Gondoljunk csak bele, hogy Arisztotelésztől Heideggerig a filozófia az idő „folyamatosságának” tisztázására koncentrált. Ha azonban tudatosítjuk, hogy a világ nem folytonos, hanem diszkrét, akkor az előbbire irányuló kérdezés – Rovelli is említi – kárba veszett fáradságnak tűnik. Milyen irányban érdemes tehát továbbmenni? Az idő rendje kijelöli az erre vonatkozó lehetséges keretrendszert is.

Rovelli, miután szembenéz az elemi fizika idő nélküli világával, melyet a hurok-kvantumgravitáció elmélete ír le, könyve harmadik részét annak szenteli, hogy kiderítse, mi az, amit mi, emberi lények időnek nevezünk. „Az idő egy idő nélküli világból emelkedik ki” – mondja a szerző, majd meggyőzően bizonyítja, hogy ez a jelenség az entrópia növekedésével van kapcsolatban. A fokozatos rendezetlenné válás eredményeképpen a világ eseményei úgy érzékelhetők számunkra, mintha a múlt nyomai lennének; ami annak következménye, hogy régebben egyedi volt a dolgok elrendeződése. „A világnak talán egy olyan különleges részhalmazához tartozunk, amely sajátságos módon van kölcsönhatásban a fennmaradó résszel: úgy, hogy ez az entrópia alacsony a mi termikus időnk egyik irányában. Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik: a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak »időnek« […].” A perspektivikus időt aztán Rovelli összekapcsolja az identitással és az emlékezettel, így szempontokat nyújt önazonosságunk megközelítéséhez is. „Talán éppen az idő keltette érzelem számunkra az idő.” És ez így van rendjén.