Zsíripari költészet

Meg kell minden művésznek találnia azt a világszéli ablakot, amelybe belenézve, sőt belezuhanva láthatja, hogy miről is van szó, mondta a szobrász a költőnek, és krákogva tovább kopácsolt a kőtömbön. A szobrász nem nagyon kedvelte azokat, akik csak a szájukat tátják a világba bele, impresszió meg nulla. Éppen legújabb művét kezdte el, amely tervei szerint egy meglehetősen átlagos zsírgyári munkásembert fog ábrázolni, aki éppen ipari szalonnát dúsít. Már többször megnézte élőben is a műveletet a zsírgyárban, hogy legyen miből kiindulnia, legyen valami támpont, ha majd előtte a nyers szikla, benne a zsírgyári munkással. Aztán már csak le kell ütni a sallangot.

A város zsírfogyasztásának hetvenkét százalékát ez a zsírgyár adja, a régi időkben még a nagy szovjetből is érkeztek delegációk, hogy megnézzék a délelőtti műszakot. A sok továris el volt ámulva, főleg a vágóhídi hulladékok újrahasznosítása hagyott mélyebb benyomásokat a központi bizottságban. Az meg sápadásig lenyűgözte őket, hogy akkora a termelés, hogy még a gyárudvar aszfaltjába is bőven jut dúsított szalonna. Ettől van ilyen jó szaga az üzemnek. Kérték is a receptet az elvtársak, hogy a jó magyar minta után licenszbe megcsinálják a gyárudvart Moszkvában. Sőt, odáig fejlesztették aztán a technológiát, hogy csövekbe vezették a színtelenített abárlét, és abban fürödtek a munkások, ha végeztek a műszakkal. A speciális zuhanyzókat úgy nevezték: abárbemosó. Úgy tudni, egészen jólesik az embernek a síkos fürdő, és a sok vodkát is semlegesíti, beszívódik a bőrön át. A Pravda állítólag terjedelmes cikksorozatot, egyfajta ipari riportot közölt a fürdéshez használt abárlé kedvező élettani hatásairól. Később már belsőleg is hasznosították, palackozva árulták a boltokban és kocsmákban, egyesek szerint gépi kólával egy a kettőhöz arányban volt a legjobb, az első kortyok kissé fújtósak voltak, de végül meg lehetett szokni. A nagy ország kis emberei amúgy is hozzá voltak szokva, hogy hozzá kell szokni valamihez, ami kissé természetellenes. Az, hogy ez nem politikai világnézet, hanem barnásan nyúlós szénsavas ital, már nem sokakat érdekelt.

A szobrász azért kapta meg a zsírgyári munkát, mert az üzemvezetés szerint megbízható keze van az ilyesmihez, és városszerte kiváló referenciamunkái vannak, kezdve a buszmegálló bazaltba vésett menetrendjétől a tűzoltóság előtt álló szoborig, ami a tűzcsapnak mint ideológiának és intézménynek állít emléket. A költő évek óta járt már a szobrászhoz, mivel kedveli a megszállott, lelkes embereket, legyen az művész vagy buszvezető, mindegy. Lényeg, hogy legyen valami érzés, ami kifejeződik valahogyan. Nemrég például megfigyelte, hogy az egyik buszsofőr, a Béla vezetési stílusa erősen hajaz egyes gótikus építészeti stíljegyekre. Az utasok, főleg az idősebbek, előre köszönnek neki, egynémelyek még hajlongnak is a buszos előtt, és kérik, dedikálja a kopott, fiókban megsárgult bérlettokjukat. Az ilyen embereket kedveli a költő, mint a Béla, süt róluk a tudatosság. A szobrásszal egy korábbi munka kapcsán találkozott. Modellt keresett a mester egy olyan műhöz, amely méltóan kifejezi az alkotóelme mint társadalmi lehetőség és állapot, tehát mint egyfajta élénk lélekállag fontosságát. A költőnek is jól jött a dolog, hiszen régebben gyakran gondolt arra – még verset is írt a témáról –, hogy milyen lehet modellként ülni egy műteremben, modellezni az élénk lélekállag fontosságát úgy, hogy közben a kőben is benne van a modell. Meg a szobrászban is, hogy aztán szoborrá lehessen a szikla, ami végül is előrelépés a karrierben minden kőnek, sok kő és kavics erről álmodik a komolyabb hegyekben, a tehetségesebb patakmedrekben. A verset leközölte címlapon a városi újságnak az a száma, amelyik bennégett a nyomdában. A költő akkor ért a helyszínre, mikor a tűzoltók már csak a sáros hamut lapátolták. A szobrász is jelen volt, ekkor kapott ihletet a tűzoltós munkához. És ekkor mondta először a költőnek az ablakos dolgot, hogy kell egy világszéli ablak, amelyen néha bedughatja fejét az ember, meg hogy csuda dolgokat láthat. A szobrász jó modellnek tartotta mindig a költőt, azt mondja, szépen tartja a fejét, és hogy meggyőződéssel tud nézni a világba, még ha zsírgyári munkást kell is alakítania. Mert a költő maga volt a zsírgyári munkás tökéletes megtestesítője, legéletszagúbb ábrázolója. Éppen olyan képet próbált vágni, mint a modern zsíripari proletár, aki tisztában van munkájának fontosságával és aránylag pontos, közeli ideológiai nézetei vannak a zsír nemzetbiztonsági jelentőségéről. Utóbbiakat a szobrász adta neki instrukciókként, mivel már unta, hogy a költő csak kifelé bámul a műhelyablakon. Meg is jegyezte, hogy viselkedjen az alkalomhoz és a készülő alkotáshoz illően.