Xenofóbia fenyegeti Európát?

Pozsonyban, a belvárosi kispiacon az egyébként barátságos árus a szemembe néz és kijelenti: a menekültek zöme hadra kész katona, akik pár év múlva, parancsszóra, meghódítják Európát! A határzárkerítést épített Magyarországon az úgynevezett nemzeti konzultációban kapott válaszok szerint: a kormány hozzon szigorú, már-már kirekesztő szabályokat a bevándorlók ellen. A tolerancia és a szociális igazságosság mintaképének tartott Svédországban, egy augusztusi közvélemény-kutatásban, az ottani szélsőjobb Svéd Demokraták párt több mint 25 százalékos népszerűségnek örvend. Miképpen látja a gyakorlott mediátor: mindez annak jele, hogy visszaszorulóban az európai kultúra eddig magától értetődő elemének számító humán aspektus, és kontinensünkön a közeljövőben komoly harcot kell vívni Európa emberségének megőrzéséért?  Maradjunk az aktuális svédországi hírnél. Ugyanis éppen egy svéd diákom mesélte Kanadában, hogy a skandináv országokban a kölcsönös bizalmon, szolidaritáson, együttműködésen alapuló rendszer mintegy száz év alatt alakult ki, mígnem a múlt század nyolcvanas éveinek második felében – pont az integrálódás ellen berzenkedők ódzkodása miatt – ez belülről megingott. A gyakorlatban olyasmi ez, mint az egy pohár vízben az egy-két csepp tinta elmélete. Tulajdonképpen hasonló az Európai Unió bővülésének fokozatos fejlődéstörténete is. Alapja még az 1951-ben létrejött Montánunió, azaz az Európai Szén- és Acélközösség volt. Annak a sok tekintetben közös történelmű és hasonló gazdasági célokat követő hat tagállama a háborúban tönkrement Németország újbóli beilleszkedését segítette a békés Európába. Később ebből fejlődött ki az Európai Unió, majd 2004-ben sor került a Szlovákiát is érintő nagy bővítésre. Azonban 2008-ban váratlanul megjelent a világgazdasági válság, jelenleg pedig egy erőpróbát jelentő bevándorlási hullámnak vagyunk tanúi. Ezek nyomán mára változóban vannak az európai értékek, a korábban kölcsönös bizalmon nyugvó gondok egyre-másra megkérdőjeleződtek. De ez nem azt jelenti, hogy Európa a vesztébe rohan, csupán folyamatosan változik. E fejlődés vége pedig egyelőre nyitott. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"200478","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"259","title":"Hunčík Péter","typeof":"foaf:Image","width":"400"}}]]Amit viszont már napjainkban is látni, hogy az egész kontinensen – az érkező menekültek emelkedő számával arányosan – egyre hangosabbak az extrémisták, és a hagyományosan centrista pártok szóhasználata szintén radikalizálódik.  Igen, az emberek egyre tágabb köre sodródik a szélsőséges nézetek felé. Zsigereikben a „régi Európa” beidegződéseivel elfordulnak a más kultúráktól, elutasítják, hogy az majd bennünket is gazdagíthat. Az ilyen nézőpontokat hirdető hangzatos kijelentések könnyen találnak befogadó fülekre, ezért a radikális pártok és mozgalmak, sajnos, egyre nagyobb tömegeket képesek megszólítani. A hagyományosan középpártok pedig csak úgy tudnak velük versenyezni, ha a durvuló hangnemet átveszik tőlük.  Nyilván ennek tulajdonítható, hogy az ázsiai meg afrikai viszonyokkal szemben tényleg jól élő Európa manapság sűrűn visszhangzik a xenofóbiától. Kontinensünk ezeknek a társadalmi örvényléseknek tudatában is képes lesz megoldani a jelen legaktuálisabb gondját, a menekültkérdést? Anélkül, hogy feladná az európaiság humán, uram bocsá’, liberális szempontjait; illetve anélkül, hogy megingatná a békés társadalmak írott egyezségeit és íratlan szabályait?  Meg tudja oldani, még ha ez nehézségekkel járó feladat lesz is. Egyrészt azért lesz bajos, mert a demokrácia gyakorlati törvényeit egy jóléti társadalomban rengetegen luxusnak tartják; másrészt az eurobürokratákat joggal érheti bírálat, hogy a brüsszeli elefántcsonttoronyban olyan egész Európának szóló tervezeteket gyártanak, amelyekről fogalmuk sincs, vajon életképesek lesznek-e mondjuk Lengyelországban, Svédországban vagy akárhol másutt. Az ilyen szituációkban egy-egy populista politikusnak könnyű arról papolni, hogy mindez másképpen is mehet. Mondván: például az ötvenéves fennállását ünneplő Szingapúrban egy diktátor micsoda remekül működő gazdaságot teremtett... Más szavakkal, el kell dönteni, hogy a 21. század második évtizedének nehézségeivel is vállaljuk-e Európát, elvégre az EU-tagságot is önszántából vállalta minden tagállam. Ahogy azt se feledjük, hogy az Európai Uniónak 508 millió lakosa van, és ha ide akár bő egymillió bevándorló jön, az is pusztán az összlakosság töredéke, nem több egy nagyobb város népességénél! Így távolról sem arról van szó, hogy egyik napról a másikra felhígulnak az Európai Unió egyes tagországai. De az is igaz, hogy a jelenlegi gondok egyik eredőjét abban kell látni, hogy például Franciaországban máig sincs megoldva az arabok integrációja; hogy a gyarmatait évszázadokig kihasználó Nagy-Britannia nem rendezte kielégítően az onnan érkező bevándorlók társadalmi beilleszkedésének kérdéseit; vagy hogy a közép-kelet-európai országok irracionális és egoista érvekkel elzárkóznak akár csak pár száz menekült befogadásától. Ezekkel a kérdésekkel őszintén és nyíltan kell foglalkozni.  Az ön, tehát a mediátor véleménye szerint a nagy öregek: Konrad Adenauer és Charles De Gaulle, Helmut Kohl és Jaques Chirac, Willy Brandt és Francois Mitterrand másként kezelnék a menekültkérdést vagy a görög válságot?  Érdekes felvetés. Véleményem szerint a hívő ember az ilyen komplikált helyzetekben azt mondja: Isten majd kiválasztja az ilyen kényes helyzetekre megoldást találó politikust. A kicsit gyakorlatiasabb egyén vélekedése szerint az igazán nagy formátumú emberek, ha úgy tetszik, politikusok, a társadalom hívását, szükségleteit felismerve bukkannak föl. Ez így volt a háborúban lebombázott és gazdaságilag lenullázott Németországban is, ahol az akkor már hetvenéves Konrad Adenauer nemcsak a Hitler utáni idők csapdahelyzetéből talált kiutat, hanem személyesen De Gaulle-lal és a világháborúban a németekkel szemben álló franciákkal is rálelt a megbékélés útjára. A nehéz korszakokban a tehetséges emberek megérzik a próbatételt jelentő idők kihívásait. Mi viszont, szerencsére, Európában hetven esztendeje békében élünk, és így hét évtizede a társadalomnak sem voltak titáni kihívásai. Eközben a tehetséges emberek megtalálták a békés idők új lehetőségeit, megjelent az egyre inkább mindent elárasztó biznisz – így a lagymatag társadalmi folyamatok lagymatag intézésére, a csúcspozíciókban is, kevésbé kiváló jelöltek akadtak és akadnak.  Szerepet játszhat ebben a történelmi különbözőségben, hogy Adenauertől Chiracig a jelentős politikusok megélték a szemléletmódjukat befolyásoló világháborút?  Egyrészt valóban voltak megrázó egyéni és a gondolkodásukat sok tekintetben meghatározó élményeik. Másrészt a második világháború után megvoltak a közös, a nagyon konkrét és kölcsönös bizalommal, együttműködéssel elérhető céljaik. Megélték, tehát tudták, hogy a huszadik században Európában már történtek szinte jóvátehetetlen borzalmak, amelyek egy közös Európa megalapozása nélkül újból megtörténhetnek. Az ő helyükre lépő/lépett politikusok már távolról sem tudnak/tudtak hasonlóan elkötelezett célkitűzéseket megfogalmazni. Hiszen mi most Európa célja? Még jobban élni? Elvégre nem élhet mindenki eleve egyformán jól! Ennek következménye, hogy a jelen idő egyszer használatos politikusait nem a feladatok nagysága hívja pozíciójukba, hanem a populizmustól sem idegenkedő politikai kompromisszumok sora. Sajnos, számos tekintetben az Európai Unió is így sodródik az egyik vitás kérdéstől a másik szóváltásig. Még ha abban egyetérthetünk is, hogy ellenkező esetben – ha megszűnnének a fennálló s nehezen kialkudott szövetségi egyezmények és akár szétesne az EU – az elharapózó nacionalizmusok, konfliktusok és gyűlölködések révén különösen Közép-Kelet-Európában lenne szörnyű az élet. Ezért, ha csöndesebb tónusban is, de a menekültügy kapcsán felcsapott indulatok, a xenofóbia lármázása, több ország zárt szívűsége szintén játék a tűzzel: a piaci susmustól az elhamarkodott miniszterelnöki kijelentésekig a közbeszédben pont az idegengyűlöletet fokozza! Szlovákiában a pár száz menekült befogadása elleni hangoskodó kampány is, sajnos, a radikálisokat és a szélsőjobbot erősíti. Mert ezekhez a szólamokhoz, mélynemzeti húrokat pengetve, könnyű mostanában szimpatizánsokat találni. Egy további csoport pedig fütyül ugyan a mázos nemzeti ideológiákra, de csak a pénz, a haszon érdekli. Így hát nehéz helyzetbe kerül a társadalom azon része, amely olyan „általánosságok” szószólója, mint a tudás, az empátia, a szolidaritás, a tolerancia, a segítőkészség. Ezeknek a fogalmaknak manapság ritkán van igazi összefogásra serkentő és mobilizáló hatása.  Kiveszőben az emberiesség ösztönös kötelezettsége?  A zseni arról ismerszik meg, mely szerint úgy tud tételszerű igazságokat megfogalmazni, hogy azok évtizedekkel később is frappánsan jelzik az adott gondolatkörök lényegét. József Attila írja: „A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról boldog szerelemben.” Napjainkban éppen arról van, arról lenne szó, hogy emberiesség, empátia, humánum és szolidaritás mind-mind kultúránk része legyen – mi mégis pucéran állunk A HELYZET előtt, hiszen a menekültek ügyében nálunk is alig-alig tapasztalni megértő emberiességet, segítőkész toleranciát. Az európai szolidaritást egyirányú utcának tartjuk: elvárjuk az Európai Unió nyújtotta előnyöket, de nem kérünk az égető menekültügy gondjainak enyhítéséből. Kiábrándító valóság ez, és fájó szembenézni vele.  Ez a szóban forgó és körmünkre égett kérdés emberi-lelki oldala. De a menekültügy kialakulásában a jómódot garantáló, gazdag Európa lelkiismerete minden vonatkozásban makulátlan?  Dehogy! Gondoljunk csak az elpazarolt, veszendőbe menő élelmiszerek tonnáinak százezreire, vagy akár arra, hogy számtalan termékből mekkora fölöslegeket gyártunk. Leleményes és intézményes szervezettséggel mindezek javát réges-régen el lehetett volna már juttatni a tizenvalahányadik század életformáiban élő afrikai és kelet-ázsiai tájakra. Hogy megfelelő időben, megfelelő mennyiségben és megfelelő helyre kerüljön a világ boldogabb sarkain fölöslegesnek bizonyult élelmiszer, ruhanemű, gyógyszer és más egyéb. De hát ezt sem Európa, sem Amerika nem tette meg! Legalábbis kellő mértékben nem. A Földön így kialakult egy riasztó aszimmetria. És éppen ennek hétköznapi valóságában vágnak neki most százezrek a gazdag és vonzó Európába jutás reményteli kalandjának. Vállalva a tengerbe fulladás vagy az embercsempészek autópályákon robogó hűtőkocsijaiban kaszáló halál kockázatát is.  Egyesíthető még a menekültek kérdésében megosztott Európa?  Azt hiszem, kontinensünk még nem jutott el a töréspontig, bár abba az irányba halad. A töréspontban pedig egymással szemben ott áll majd egy radikális, idegengyűlölő, csak nemzeti és gazdasági érdekeket harsogó Európa, illetve a klasszikus kultúrájú, a humán elveket magától értetődően vállalni kívánó, gondolkodó Európa. Sajnos, attól tartok, hogy a harsogó előbbi egyelőre képes lesz lesöpörni a gondolkodó utóbbit – feltéve, ha nem sikerül még gyorsan kifogni azok vitorlájából a xenofóbia szelét. De nem úgy – az idegengyűlölők hangerejét állítólag „tompítandó” –, hogy fölényesen rátelepedve átvesszük az ő témáikat.