Volt egyszer egy lakosságcsere-egyezmény

Két szuverén állam közötti szerződés elvileg a kisebbségek azonos feltételek melletti önkéntes áttelepülési lehetőségét feltételezte volna, a hat évtizede aláírt egyezmény azonban nem két azonos helyzetben lévő ország, hanem a második világháború győztesei közé sorolt Csehszlovákia és a háborúból vesztesként kikerülő Magyarország megállapodása volt.

A két aláíró fél nem egyenrangú volta a szerződésben leginkább abban mutatkozott meg, hogy míg a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek a Csehszlovákiába való áttelepülésre, a csehszlovák és a szlovák hatóságok tetszésük szerint határozhattak arról, hogy a szlovákiai magyarok közül kiket telepítenek át Magyarországra. A működésében erősen korlátozott – és a fegyverszüneti egyezmény alapján a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenőrzése alá helyezett – magyar kormány aláírását az magyarázza, hogy így próbálta meg lehetőségeihez mérten korlátok közé szorítani a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére irányuló csehszlovák szándékot, elejét venni országon belüli széttelepítésének, valamint a magyarellenes jogfosztó intézkedések alkalmazásának. Csehszlovák részről pedig az egyezmény megkötését nem elsősorban a magyarországi szlovákság „hazatelepítésének”, hanem a magyar kisebbség eltávolításának szándéka motiválta, ami azt követően, hogy a háborúban győztes nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítés tervét elutasították, csakis a lakosságcsere útján volt kivitelezhető.

A német és a magyar kisebbség kitelepítésének gondolata az 1938. szeptemberi müncheni egyezmény után államfői tisztségéről önként lemondó és Londonba távozó Edvard Beneš által vezetett londoni csehszlovák emigrációs körökben fogalmazódott meg. Beneš és munkatársai ugyanis a kisebbségi kérdést a csehszlovák állam 1938–39. évi felbomlasztását – a cseh-szlovák viszony rendezetlensége és a német expanziós törekvések mellett – lehetővé tévő felemás csehszlovák kisebbségi politika megreformálása helyett az ország széteséséért felelőssé tett nem szláv kisebbségek eltávolításával és az államhatárok etnikai határokká változtatásával kívánták megoldani.

A kezdetben csupán a németek kitelepítését szorgalmazó beneši elképzelések 1943 decemberében, Beneš moszkvai látogatása során egészültek ki a szlovákiai magyarság kitelepítésének tervével. A nem szláv kisebbségek kitelepítéséhez való hozzájárulásra a csehszlovák emigráns kormány első ízben hivatalosan 1944. november 23-án kérte fel a brit, az amerikai és a szovjet kormányt. A csehszlovák memorandum a német és a magyar kisebbség kitelepítését jelölte meg a kisebbségi kérdés egyetlen megoldási lehetőségeként, hangsúlyozva egyúttal, hogy a „jelentős számú” magyarországi szlovák kisebbség megléte lehetővé teszi, hogy a magyar „problémát” esetleg lakosságcsere keretében oldják meg.

A nyugati nagyhatalmak válasza a memorandumra meglehetősen tartózkodó volt: a brit kormány nem is reagált rá, az amerikai pedig tudatta a csehszlovák kormánynyal, hogy elutasítja a kisebbségek nemzetközi egyezmények nélküli egyoldalú kitelepítését. A csehszlovák politikai vezetés ezért a három győztes nagyhatalom 1945. július 17-én összeülő potsdami konferenciája előtt újból megpróbálta megszerezni jóváhagyásukat nem csak a német, hanem a magyar kisebbség kitelepítéséhez is. Az immár Prágában székelő csehszlovák kormány 1945. július 3-i jegyzéke szerint a kitelepítés 2–2,5 millió németet és mintegy 400 ezer magyart érintene, a magyarokkal kapcsolatban egyúttal ismét kilátásba helyezte, hogy egy részük kitelepítése esetleg lakosságcsere formájában is megvalósulhatna, hiszen Magyarországról állítólag 345 ezer szlovák kíván áttelepülni Csehszlovákiába.

Az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián a két nyugati nagyhatalom a megismételt csehszlovák követelés ellenére nem adta beleegyezését a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez, s a konferencia záródokumentuma csak a német lakosság kitelepítéséről rendelkezett. A csehszlovák kormány számára ezt követően a közmunkára kijelölt szlovákiai magyarok 1945. október 25-én megkezdett tömeges, országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá a zsaroló eszközzé, amellyel sikerült rákényszerítenie Magyarországot a lakosságcsere elfogadására. A magyar kormány kezdetben határozottan elutasított bármiféle egyoldalú kitelepítést vagy kényszerű lakosságcserét. Miután azonban azt tapasztalta, hogy a nagyhatalmak vonakodnak közbelépni a magyar kisebbség jogfosztásának és deportálásának leállítása érdekében, s Szlovákia magyarlakta területeinek nemzetközi ellenőrzés alá helyezése és a Magyarország által javasolt vizsgálóbizottság felállítása helyett inkább kétoldalú megállapodást sürgetnek a lakosságcseréről, végül mégis rákényszerült a tárgyalások felvételére és a lakosságcsere-egyezmény megkötésére, mégpedig a csehszlovák fél által megszabott feltételek többségének elfogadása árán.

A két prágai tárgyalási fordulót követően 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény I. cikkelye kimondta a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepülési lehetőségét Csehszlovákiába, II. cikkelye pedig ráadásul lehetővé tette, hogy a csehszlovák kormány az áttelepítéssel kapcsolatos munkák végrehajtása céljából különbizottságot küldhessen Magyarországra, amely bizottság a III. cikkely alapján jogot szerzett arra is, hogy a magyarországi szlovákok között széles körű toborzást folytasson az áttelepülésre való jelentkezésük érdekében.

A magyar lakosság kitelepítését az egyezmény V. cikkelye szabályozta, amely felhatalmazta a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi, a 33/1945 számú beneši alkotmánydekrétum alapján csehszlovák állampolgárságától megfosztott magyar nemzetiségű személyt telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Magyarországnak az egyezmény VIII. cikkelyében ezen túlmenően kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy a paritásos népcserén túlmenően átveszi a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is. A VIII. cikkely az egyoldalúan áttelepíthető ún. kis háborús bűnösök számát ezer főben maximálta, elmulasztotta ugyanakkor meghatározni az ugyancsak egyoldalúan áttelepíthető ún. nagy háborús bűnösök számát. Mindez azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat, s amikor a csehszlovák fél 1946. augusztus 26-án átadta Magyarországnak az áttelepítendő magyarok névjegyzékét, abban a paritásos népcsere keretében áttelepítésre kijelölt 106 ezer személy mellett 75 ezer „háborús bűnös” is szerepelt.

A kortársak és az utókor részéről egyaránt számos bírálat érte a magyar diplomáciát, különösen pedig Gyöngyösi János külügyminisztert, amiért a lakosságcsere-egyezmény aláírásával, úgymond, legalizálta a felvidéki magyarság egy részének eltávolítását szülőföldjéről. A meglehetősen szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező magyar diplomáciának azonban semmiféle eszköze nem volt, hogy a csehszlovák kormányt rábírja a magyar kisebbséggel szembeni magatartása megváltoztatására, és a Csehszlovákiában foganatosított sorozatos magyarellenes jogfosztó intézkedésekkel kapcsolatban legfeljebb a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordulhatott panaszaival. ĺgy aztán az egyezmény aláírása volt számára az egyetlen mód, amellyel magakadályozhatta a magyar kisebbség országon belüli szétszórását, valamint a Csehszlovákia által még az 1946 júliusában megnyílt párizsi békekonferencián is felvetett egyoldalú kitelepítésének megvalósítását. Feltétlenül a magyar diplomácia sikerei és érdemei közé sorolandó ugyanakkor az is, hogy a lakosságcsere végrehajtása során minden eszközt megragadott a háborús bűnösség címén áttelepíteni szándékozott tízezrek áttelepítésének lehetetlenné tételére, és halogató taktikájával megakadályozta, hogy a csehszlovák fél a szlovákiai magyarságot a tervezett számban telepíthesse át Magyarországra.

Az 1947 áprilisában meginduló és 1948 decemberében lezárult népcsere adatai többé-kevésbé ismertek: Magyarországról az áttelepülési kérelmet benyújtó 95 ezer szlovákból mintegy 72 ezer települt át Csehszlovákiába, a Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 186 ezer magyarból pedig összességében közel 90 ezret telepítettek át Magyarországra. A lakosságcsere – valamint az azzal párhuzamosan zajló ún. belső telepítés és a reszlovakizáció – tehát legfőbb célját, a magyar kisebbség felszámolását nem érte el ugyan, a nagyszámú kül- és belföldi szlovák betelepítésével mégis sikerült jelentősen megváltoztatni a két világháború között még meglehetősen homogén dél-szlovákiai magyar nyelvterület etnikai összetételét.

A szlovák politikai vezetés még hat évtized elteltével is visszautasítja a múlttal való szembenézést, a világháború utáni kisebbségellenes politika felülvizsgálását, a nemzetiségük miatt kitelepített, meghurcolt, jogfosztott és vagyonuktól megfosztott magyarok megkövetését és anyagi – vagy legalább erkölcsi – kárpótlását. Talán éppen ennek az elutasításnak az okaira tapintott rá Ivan Dérer szlovák szociáldemokrata politikus, aki a Magyar Nemzet 1948. február 5-i számában a következőket nyilatkozta: „Ma, amikor már lezárult Szlovákiában a népbíráskodás, tragikomikusan hatnak a szlovákiai magyarság fasiszta bűneiről szóló regék, amelyekkel 1945-ben jogalapot keresve felléptünk, holott akkor is tudtuk, hogy a szlovákiai magyarok sem az államot, sem a demokráciát nem árulták el, nem bántották meg és nem kompromittálták. (…) Az történt, hogy nem a magyarságot sikerült kompromittálnunk, hanem a szláv politikát és magát a demokráciát. Mert mind a szlovák, mind a magyar tömegek előtt problematikussá vált az a demokrácia, amely anyanyelve miatt kollektív hajtóvadászatot rendez az állam lakosságának egy rétege ellen. (…) Mi magunk alatt vágtuk el a fát, amikor azt hittük, hogy viselkedésünkkel sikerülni fog a magyar nemzetet olyan helyzetbe hozni, hogy önként, hanyatt-homlok menekülve elhagyja szülőföldjét, s az államhatáron túlra menekül. Nem hálás dolog jósolni, de a szlovák lelkiismeret számlája a magyar nemzet felé a jövőre nagyon meg van terhelve.”