Virágkötéllel, selyempárnán

Némi léhaság a nyárba is belefér, vagy tán épp a nyárba. A tücsök, ez a nművészféleség-allegória is, a versike szerint mit csinált egész nyánron? Csak muzsikált hét határon. A történet vége szomorú: aztán jött a tél a nyárra, s felkopott a koma álla. Fel bizony, noha szinte biztosra vehető, hogy ezt az olvasmányélménybeli tücskünket nem sújtotta a tizenkilenc százalékos átalányadó, amely, ha lett volna már akkor, kétszer is meggondolja a koma, hogy hozzáfogjon-e a húrok pengetésihez. Öt húrból egyet eleve úgyis elvisz az adó. (Géza kolléga, szintén zenész, mondja, hogy a hegedű csak négyhúros. Anikó meg hozzáteszi: a brácsások úri jókedvükben megtehetik, hogy csak hármat fűznek be. A kollektíva nevében írom hát, hogy akkor meg pláne egy húron pendülünk. És biztos van egyhúros hegedű is.) ĺgy van ez az orkesztrákkal is, melyek a muzsikusokból élnek; a könyvkiadó vagy a kulturális szervezet például, ha támogatást kap (a feltételes mód fölöttébb indokolt) valamely könyvre vagy rendezvényre, adó formájában visszaadja az egyötödét — mondhatni, a kulturális minisztérium ilyen formán önmagát támogatja, tokkal, vonóval (virágkötéllel, selyempárnán).

Hogy hol mekkora a vonósok és a vonások közti különbség, nem tundom, azt sem, hogy miből mennyi kinek marad, egyáltalán, zenélnnek-e még sokfelé, Pozsonyban mindenesetre egyre-másra szűnnek meg a könyvesboltok, vagy átalakulnak dömpingáron cseh nyelvű kommersz könyvet mázsaszám kínáló turkálókká. Esetleg szóba jöhet még a könyv társítása fogyóbb cikkekkel, itallal, levelezőlappal, tollal, ecsettel, farsangi maszkkal, tücsökkel, bogárral.

Merthogy el kell valahogy adni a kultúrát, leginkább persze azt, amenlyik pénzt hoz, esetleg azon az áron is, hogy annak a valaminek nannyi köze van a kultúrához, mint a nagyothalló hangyának a tücsökhegedűszóhoz. Szlovákiában legalábbis kezd elterjedni az a belátás, hogy némi bulvárosítás sosem árthat. ĺgy érdekes kísérletként a nyárelőn bemutatták a második világháborús első önálló államalakulat elnökéről készített monodrámát: bizonyára abból a feltevésből ösztönözve, hogy Jozef Tiso ellentmondásos (mert egyesek szerint fasiszta, mások szerint nem) személye talán alkalmas arra, hogy megtöltse a színház nézőterét; egy ismerősöm volt a darabon, a végén zavarában pirosra tapsolta a tenyerét. Roppant üzleti-kulturális előrelátásra vall annak a detektívregénynek a megírása és megjelentetése is, mely a már újabb kori önálló államunk első köztársasági elnöke fiának az ugyanezen állam titkosszolgálata általi elrablását helyezi a cselekmény középpontjába. A hamu mindenkit egyenlővé tesz, hirdeti Seneca bölcs mondását kölcsönvéve a szépirodalmi mű címe, s így igaz, ráadásul, szintén Senecát idézve nem titkolható: a kalózok számára is nyitott a tenger. (A művet még egyetlen ismerősöm sem olvasta, így nem tudom, szerepel-e benne az államfői jogok gyakorlását épp akkor kipróbáló Vladimír Mečiar, és milyen néven.) Kéne tán, folytatva a sort, egy lírai oratórium Rudolf Schuster volt államfő vastagbélműtétjéről, melyet a biztonság kedvéért nem nálunk hajtottak végre. Ennyi még az idei nyárba és a kultúrába feltétlen belefér. Nemsokára úgyis a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán.

Csanda Gábor