Világrekord: 10 perc 17 másodperc a víz alatt

Oláh Csaba felvételeDavid Merlini mostantól fogva hivatalosan is a világ legjobb szabadulóművésze, s e két komoly eredménnyel pályája is azonnal felívelt. A legjelesebb amerikai szórakoztatóipari cégek ostromolják ajánlataikkal, ő azonban még nem döntött, melyikkel köt szerződést. Tengerentúli sikere mérhetetlen örömmel tölti el, s bár Magyarországon egyelőre nem tervez újabb produkciót, nem ül a babérjain.

Meglepett a rekordja: 10 perc 17 másodperc a víz alatt ez iszonyú sok!

Már három hete kint voltam Kaliforniában, ott, helyben készültem a nitrogénes fagyasztásra, és úgy gondoltam, másfél éves készülődés után eljött az ideje, hogy megkíséreljek egy hosszabb, szabadtüdős merülést. Ami ugye, önálló sportág, a szórakoztatóipartól pedig elég távol esik. Eddig otthon, a fürdőkádban és különböző uszodákban készültem rá. S mivel nem búvár vagyok, hanem szabadulóművész, azt találtam ki, hogy megbilincselve és láncokkal körbetekerve engedjenek le a medencébe. De az egész úgy kezdődött, hogy első este, amikor a Los Angeles-i Magic Castle elnökével elmentem vacsorázni, megemlítettem neki, hogy egyszer majd szeretnék rekordot dönteni, ő pedig rögtön lecsapott az ötletre. Észak-Hollywoodban béreltem műtermet, ott készültem a jeges produkcióra, a Purgatórium egyik jelenetére, és másnap már ott volt egy ugyanolyan víztartály, mint itthon. Nem tudom, honnan szedték, de ott volt, hogy gyakorolhassak.

Hol került sor a merülésre?A Magic Castle előtt. Tűzött a nap, mégis rengeteg lámpát felállítottak, rengeteg tévécsatorna képviseltette magát a műholdas autójával, ilyen-olyan kamerával. Az akvárium tetején aztán megbilincseltek, rám tették a láncokat, és belevetettem magam a vízbe. Másfél perccel később azonban azt hittem, meg fogok fulladni. Nem bírtam tovább, és kijöttem. Síri csend fogadott. A bilincs még rajtam, fogom a fejem…

… mi történt? Vizet nyelt?

Foghatnám arra, hogy hideg volt a víz, noha tényleg az volt, mégsem ez zavart. Pár perccel a produkció előtt színezéket öntöttek bele, hogy szép zöldes legyen, és ahogy kinyitottam a szemem, olyasfélét éreztem, mintha könnygázzal fújtak volna le. Annyira marta a víz. Úgy látszik, gyenge voltam, nem tudtam elviselni a csípős hideg vizet, ezért másfél perc után kijöttem. Nagyon nehéz elmondani, mit éreztem. Rajtam a világ szeme, hatvan nagy tévécsatorna veszi az egészet, én meg azt mondom: „Köszönöm, mára ennyi.“

Lehet, hogy sokan azt hitték, már ez is a produkció része volt. Egy jól kitervelt előjáték.

Nem. Ez tényleg kudarc volt. Otthon, a fürdőkádban mindig minden úgy történik, ahogy akarom. Hollywoodban nem ez volt. Nem is hittem, hogy ilyesmi megeshet velem. Nem mondom, hogy elnézést kértem, csak megígértem, hogy holnap újra megpróbálom. És másnap még többen jöttek el. Kétszer annyian. S ahogy ez a forgatókönyvben meg volt írva, bilincs, láncok, merülés és 10 perc 17 másodpercig bírtam.

Festék?

Nem volt. A vizet sem éreztem olyan jegesen hidegnek. Persze lehet, hogy a neoprén ruha is segített, hogy ne fagyjak meg. Mivel kapucnija is volt, úgy néztem ki, mint egy békaember. Papírom van a rekordról, bejegyezték. Már az interneten is ott van, hogy enyém a világcsúcs ebben a pillanatban.

Páratlan produkciói mellett nem lehet ez olyan furcsa érzés.

Pedig az. Még egy kicsit bűnösnek is éreztem magam, hiszen rengeteg sportember van, aki erre tette fel az életét, én meg csak úgy úri passzióból, öt bilinccsel, ötven kiló lánccal és hat lakattal a testemen megcsináltam. De én nem akarom elvenni senkinek a kenyerét, sem az élete célját. Boldogít a tudat, hogy világrekordot sikerült felállítanom, ahhoz az emberhez viszont, aki egész életében erre készül, tudom, hogy nem érhetek fel. Ő bizonyára komoly áldozatot hoz érte, én meg szabadulóművész vagyok, akinek életelme a víz, egy búvárnál mégsem lehet jobb. Én más vagyok. Felállítottam ezt a rekordot, köszönöm szépen, itt azonban be is fejeződött részemről a dolog. Ez nem az én területem.

Azok, akik szabadtüdős merüléssel mennek mélyre, nem mozognak ott lent, nehogy oxigént veszítsenek.

Nekem ki kellett szabadulnom a bilincsekből és a láncokból. Az első három percben ez meg is történt.

Látta, hol tart időben? Volt lent óra?

Nem. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. Addig maradtam, amíg bírtam. Úgy merültem le, hogy negyed órát szeretnék lent tölteni.

Ami lehetetlen.

Én mindig többet irányzok elő magamnak, hogy a kevesebb se legyen kevés. Ezzel az életben is így vagyok. Ha hatkor kell kelni, akkor négyre állítom az órát, így belefér a lustálkodás, a nemakarás, a linkeskedés, mert elég, ha fél hatkor kimászom az ágyból. Nagyobb cél beállítása után egyszerűbb messzire jutni. A kinti média egyébként óriási sikernek könyvelte el a rekordot. Rengeteg interjút adtam, a legkülönfélébb lapok közölték a hírt, és rengeteg fotó is megjelent. Egy amerikai szabadulóművész próbálkozott ugyanezzel nemrég, ő egy üveggömben akarta felállítani az új rekordot, de csak hat és fél percig bírta, pedig előtte tiszta oxigént lélegzett be. Neki is fricska volt, hogy jött egy magyar gyerek és lepipálta. Hangsúlyozom: én tényleg nem azért vállalkoztam erre, hogy bárkivel versenyre keljek csak magamnak akartam bizonyítani. Nem motivál az sem, hogy többet bírok, mint más, csupán jó érzés, hogy mire vagyok képes. Szeretek játszani.

Mennyi erőt vett el a merülés a három nappal későbbi produkciótól?

Rengeteget. Ezért is voltam olyan nagyon fáradt a díjátadáson, amikor a vörös szőnyegen Pamela Anderson mögött és Roger Moore előtt masíroztam. Úgy nézek ki a fotókon, mintha nem is én lennék az. Nem ismertem magamra. Sápadt voltam, alig álltam a lábamon.

Három nappal később pedig befagyasztották egy kádba, elvégre ezért ment Amerikába.

Ugyanolyan jégkockába fagyasztottak, mint itthon, a Hősök terén, 2001-ben, csak ez „gyorsított eljárás“ volt. Füst és folyadék formájában híg nitrogént öntöttek rám, ami felvette a kád alakzatát.

Jut eszembe: 2001 óta ugyanúgy pisil, mint előtte? Nem maradtak belső nyomai annak, hogy órákat töltött a jégben?

Az égvilágon semmi bajom nem származott belőle.

Akkor vissza a kádba! Folyik a nitrogén.

Ott áll egy nagy tartályautó, rajta tizennyolc nitrogénpalack, két cső bevezetve a kádba, megnyitják a csapot, és hatalmas nyomással áramlani kezd a nitrogén.

Hogyan kell ezt elképzelni? Mint egy gomolyfelhőt?

Betakar egy jeges felhő, aminek a hőmérséklete mínusz 199 Celsius fok. Csak az arcom volt szabad, mire befagytam, kibújtam a kényszerzubbonyból. A testemen éreztem a jeget. Belefagytam a dobozba.

És mennyi időt töltött benne?

Kerek negyven másodpercet. Ennyi idő alatt válik a köd jéggé, utána felállítják, és elkezdik bontani, én ott vagyok benne. Anélkül, hogy levegőhöz jutnék, hiszen a folyékony nitrogénnek az a tulajdonsága, hogy elszívja a levegőt. Voltak fura helyzetek a jégben, szerencsére sikerült mindent áthidalni. Például, amikor a csörlő felemeli a jégkockát… ha túlránt egy kicsit, feldőlhetek a jéggel, anélkül, hogy mozdulnék. Abban a helyzetben semmit nem tudok csinálni. A szememet néha ki tudom nyitni, mivel a szemgödörbe nem kerül jég, a szemöldököm felfogja. Tehát a jégen át látom, mi történik kint. Ez az óriási előnye a nitrogénnek, hogy mielőtt befolyna a szememhez, már meg is fagy. Ez kémia. Nem varázslat. Itthon tiszta vizet engedtek rám, az fagyott meg rajtam nitrogén nélkül. Betettek egy kamion hűtőkamrájába. Amerikában híg nitrogénnel keverték a vizet, hogy az egész folyamat gyorsabb legyen. De a vége ugyanaz volt, mint itthon. Ott is azt éreztem, hogy apróságokon múlik az életem. Ha egy picit ferde a színpad, feldőlhetek, és ripityára törhetem magam.

Várta, hogy jöjjenek a lángcsóvák.

Láncfűrésszel és kalapáccsal robbantották szét a jeget. Mindenki fellélegzett, amikor kiszabadultam, aztán megszárítkoztam gyorsan, és máris kezdtük elölről, hogy az egészről a lehető legjobb felvétel szülessen. Nagyon nagy tempóval ment a dolog. Ha pénzt kaptam volna érte, akkor sem csináltam volna lelkesebben. Az egész bevétel ugyanis egy gyermekétkeztetési program javára ment.

De hiszen itthon, az elutazása előtt még azt nyilatkozta: tetemes pénzébe kerül a produkció, hiszen mindent saját zsebből gyártatott le. Én azt hittem, kint majd minden költsége megtérül.

Csak a szállítási költségekbe segítettek be, hogy azt ne nekem kelljen teljes mértékben állnom. Anyagi ráfizetésről azonban csak akkor beszélhetünk, ha nem tudtam volna megcsinálni a produkciót. De így, hogy sikerült, tízmillió dolláros kampányt kaptam érte, a sok tévécsatorna által ingyen reklámot. Ennek köszönhetem a sok meghívást. Arról, hogy kik lesznek a meghívottjai a műsornak, és kiket jelöl a szakma e rangos díjra, külön zsűri döntött. A világ két legnagyobb bűvészszervezete. A Society of American Magicians és az International Brotherhood of Magicians. Az elismerés pedig a bűvészvilág Oscar-díja. S bár a díjátadó gála komoly múltra tekint vissza, a kelet-európai blokkból én voltam az első, akit meghívtak és jutalmaztak.

Még harminc sincs, és eljutott a csúcsra.

Amikor túl voltam az első produkción, a szabadulóművészek világszövetségének az elnöke gratulált, és a díjat is ő adta át. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akire gyerekként felnéztem. De el kell, hogy mondjam: sokan segítettek a munkámban. A magyar és a kinti stáb, szervezők, pirotechnikusok. December közepén sugározza a műsort a FOX, ő adja majd el több tévécsatornának. Amióta itthon vagyok, minden nap hívnak Amerikából, nekem csak az a dolgom, hogy szelektáljak a felkérések között. Nem az a célom, hogy nagyon sok pénzt keressek, hanem hogy meg tudjam valósítani néhány álmomat, amelyekhez hatalmas háttér, apparátus kell. Nem akarok ölbe tett kézzel ücsörögni. Majd huszonöt év múlva! Rá kell kapcsolnom. Most tartok ott, hogy a repülő elindult a kifutópályán, elért egy jó sebességet, de még nem szállt fel.

Az irány viszont adott.

Azt már betápláltam.

Állítólag külön figyelt arra is, hogy a neve mögött mindig ott legyen: from Hungary. David Merlini Magyarország.

Mivel Olaszországban nőttem fel, olasz az édesapám, mondhattam volna azt is, hogy Olaszországból jöttem. Nem mondtam. Magyar az édesanyám, és sok szép lehetőséget kaptam Magyarországtól. Csak az elmúlt két évben úgy éreztem, túl sok irigyem lett. Rengeteg gáncs és sérelem ért, végül mégis felülemelkedtem mindegyiken, és azt akartam elérni, hogy Amerika még többet tudjon a magyar kultúráról. Úgy érzem, sikerült.

Most jött hát el a megérdemelt pihenés ideje? Év végéig, gondolom, már nem szabadul, marad a fészkében.

Nincs ünneplés, de nyavalygás és finomkodás sem. Dolgozni kell. Szeretném behozni az elmúlt két évet, amelyet ilyen-olyan támadásokkal elvettek tőlem. Több ötletem is van. Még nem döntöttem el, hogy melyik következik.