Videofilm-nosztalgia

A divathullám és életérzés pedig, melyet manapság csak 80’s néven emlegetünk, nem volt más, mint az összecsapás katasztrofális utóhatása. Bárhogy történt is, a kor egyik legmarkánsabb produktuma kétségkívül a hangalámondásos trash* videofilm. A következő négy bekezdésben a szerző az általa legemlékezetesebbnek tartott alkotásoknak állít emléket.

A mocsárember

Valószínűsíthető, hogy a nyolcvanas évek elején a plasztikai sebészeti beavatkozások még a fejlett nyugaton is igen magas veszélyfaktorral zajlottak. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy Wes Craven (Rémálom az Elm utcában, Sikoly trilógia) a szóban forgó mű elkészítése után sem érzett késztetést arra, hogy friss személyazonossággal kecskepásztorként kezdjen új életet valahol a Kamcsatka-félszigeten. A Mocsárember megtekintése után két lehetséges gondolat fogalmazódhat meg a nézőben: 1. – Szabadidős elfoglaltságaim köréből egy életre töröltem a mozizást. 2. – Azonnal találkozni akarok az alkotók dealerével! Szó se róla, a stáb kissé extrém módon értelmezte az alkotói szabadság fogalmát, a mű mondanivalója azonban így is megkérdőjelezhetetlen igazsággal szolgál: csúnyán megfizet minden terrorista, akinek jóvoltából egy tehetséges tudós szteroidozott páfránnyá változik. (The Swamp Thing – 1982)

A nindzsa bosszúja

Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a Videoton** képmagnók egykori tulajdonosai ismerik Sho Kosugi nevét. Csak találgathatunk afelől, hogy szegény ember Bruce Lee-ja manapság mivel tengetheti napjait (tán egy Walker – A texasi kopó kvalitású sorozat alkotói még felkérik, hogy drámai hitelességgel játssza el a sarki trafikos szerepét), de kétségtelen, hogy a nindzsafilmek eszményi héroszainak prototípusát tisztelhetjük személyében. Ugyancsak említésre méltó Sam Firstenberg rendező nívós munkássága (Amerikai Nindzsa 1–2, Cyborg Zsaru 1–2, Delta Force 3) is, akinek 1984 és 1989 között nem kis szerepe volt abban, hogy drámaian megugrott a kisiskolások által elkövetett garázda bűncselekmények száma. A film igazi aduásza azonban az anonim forgatókönyvíró, aki iskolát teremtett azzal, hogy a cselekményben megbúvó esetleges logikai elemeket se szó, se beszéd egy szomszédos galaxisba száműzte. Ennek köszönhetően mindvégig ódon homály lengi be azt az – amúgy teljességgel elhanyagolható – információt is, hogy a mű első öt percében miért teszik pajkos bérgyilkosok temetésben érintetté a főhős majdnem összes hozzátartozóját. És ha már itt tartunk: a harci jelenetek olyannyira kidolgozottak, hogy az ember lányos zavarában nem is tudná eldönteni, hogy vajon Woody Allen vagy Paudits Béla koreografálta-e őket. Óriási vétek lenne továbbá, ha nem méltatnám a magyar változat munkatársait. Pontosabban munkatársát. Mert hát valljuk be őszintén, van abban valami báj, mikor a film konzekvenciáját a középkorú narrátor hölgy imígyen tolmácsolja fokozhatatlanul fásult hangján: „Csak egy ninnya képes legyőzni egy ninnyát.” (Revenge Of The Ninja – 1983)

Nindzsák uralma

Újabb klasszikus darab Sho Kosugi főszereplésével, melyben a „kire haragszik a negatív hős és miért?” kérdéskör ismét megválaszolatlan marad. Bár az első kiadós vérfürdőre a film negyvenötödik másodpercéig kell várni, kárpótlást jelenthet a néző számára, hogy a szürke uniformisban pompázó maszkos harcos – akit a jól kivehető német szinkron adatvédelmi okokból kifolyólag Schwarze Ninja-ként emleget – egyetlen kard és fúvócső segítségével teszi el láb alól a Los Angeles-i rendőrség háromnegyedét. Emberünk csak a százötvenezredik géppuskasorozatot követően gondolja úgy, hogy immár igazán illene jobb létre szenderülnie, ám még ekkor is elég elszánt ahhoz, hogy szellemét beleköltöztesse egy végtelen kontár fodrásszal megáldott aerobiktanárnő szervezetébe. És milyen jól teszi, ennek a kulcsmozzanatnak köszönhetően ugyanis további nyolcvan percen keresztül vihoghatjuk betegre magunkat. (Ninja III. – The Domination – 1984)

A massza

Ellentétben hűtőszekrényekben, mikrohullámú sütőkben becsempészett társaival – ez a dadaista horrorfilm immár őzgida módjára szökellt át a megroggyant vasfüggönyön. Habár a mű mindvégig gyilkos nyomást gyakorol a gyanútlan nézőre (legfőképpen rekeszizmai igénybevételével), mégsem 100%-os alkotás. A karakterek morális ábrázolása ugyanis hagy némi kívánnivalót maga után. Biztosak lehetünk abban, hogy egy űrből érkezett lila turhagombóc*** mindenáron ártó szándékú? Nem lehet, hogy csupán nevelési célzattal szeretné orrba vágni a késői XX. század rideg, érzéketlen embertípusát? Mivel ilyen irányú kérdéseinkre nem kapunk választ, marad a rettegés, és az előítéletek mindenféle folyékony halmazállapotú élőlénnyel szemben, mit sem törődve azok esetleges belső értékeivel. No de hogy a pozitívumokról is ejtsünk néhány szót: A mű vadonatúj hőstípusával valóságos forradalmat robbantott ki az amerikai B-filmek világában. Itt tűnik fel ugyanis elsőként a kiközösített Bundesliga-frizurás**** gimnazista lúzer karaktere, aki – amellett, hogy gátat vet a rémségeknek – olyasmit is véghez visz, amire senki sem számít: gerincre vágja a kisváros kalácsképű szépségkirálynőjét. (The Blob – 1988) (–nausea–)