Van törvényünk hozzá

Megváltást ezúttal sem ígérnek a soron következő választások Szlovákiában. Annyi azonban leszögezhető, hogy bár hanyatlása ellenére még mindig Mečiar a nyerő erő, azért újnak álcázott arcként mutatkozni a politikában pimaszul kifizetődő pártvállalkozás. A hatályos választójogi törvény nem sóz oda az országos kiépítettség nélküli, régiók képviseletét mellőző pártokra. Lehet, ez nem is feladata, mindenesetre nincs olyan valamirevaló párt, amelyik ne tűzné zászlajára a választási szabályok módosítását.

Nem csekély a különbség a mostani és a négy évvel ezelőtti helyzet között. Elég ha arra gondolunk, hogy micsoda kavarodás volt itt 1998-ban, amikor az előző kormány miniszterelnöke, a választások előtt néhány hónappal vadonatúj választójogi szabályozással lepte meg az akkori ellenzéket. Ahhoz képest a jelenlegi végrehajtó hatalom tényleg visszafogottan viselkedik, még az indokoltnak vélt, ám érdeminek aligha mondható módosításokat sem hajlandó megtenni a választási törvényben. Pedig elgondolás, munkaverzió, tervezet van egy regiment. Na, de menjünk szép sorjában.

1998-ban Vladimír Mečiar úgy találta, megtizedeli bitang erős ellenzékét, nehogy már ütőképes koalíció kovácsolódjon össze ellene. Mit ad Isten, abban az esztendőben éppen parlamenti választásokat tartottak az országban, s hát ez adta az „apropót”. A nemzet ökölvívója olyan választási jogszabállyal kívánta kiütni izmosodó ellenfeleit, amelyik ellehetetlenítette a pártkoalíciókat. Négy hónappal az urnákhoz járulás előtt megszabta: a választási koalíciók minden egyes tagjának egyenként legalább öt százalékos eredményt kell elérnie, különben az egész párttákolmány bedobhatja a törülközőt. Az időszűke miatt lett is ám felfordulás az ellenzéki oldalon! Persze nem akkora, hogy a sértett fél otthagyta volna a szorítót. De azért az idő szorított. Ezért aztán gyors ütemben megalakult az olyan – most már tudjuk – egyszer használatos, ugyanakkor formailag egységes tömörülés, mint az ötpárti SDK, vagy a maradandó alkotásnak minősülő, három párt adta MKP. Nem mintha mindez a szapora előkészület kérdésessé tette volna, ki is nyeri meg a választásokat. Ez Szlovákiában, sajnos nem kérdés. Mi, batyacipős magyarok illúziókban nem ringatjuk magunkat, mi tudjuk milyen a boksz, rukiboszkávam.

Csakhogy az erőtől duzzadó Mečiarnak akkortájt már éppenséggel nullát mutatott a kormánykoalíciós potenciálja. 27 százalék ide vagy oda, a magát szánalmasan riszáló, szőrös fülű arát hozományostul utasították el még a jóval alacsonyabb tetszésindexű kérők is. Ez fityisz volt a javából, ami arra mindenképpen elég volt, hogy egy hosszútávfutó vegye át a kormányrudat jelentő stafétabotot.

A hatalomváltást egy rendkívül széles koalíció volt hivatott levezényelni, de a kezdetek szinte biztatóak voltak. A Mikuláš Dzurinda vezette csapat nagy vehemenciával neki is látott rendbe tenni a dolgokat. Kezdték mindjárt a választójogi törvénnyel, amit időközben az Alkotmánybíróság is megtámadott. Egy évvel a Mečiar-féle törvény elleni merénylet után Dzurindáék majdnem visszaállították az eredeti állapotot. Eleget tettek a taláros testület döntésének, s azzal összhangba hozták a jogszabályt, valamint feloldották a választási koalíciókat ellehetetlenítő rendelkezéseket. Odáig azonban nem merészkedtek, hogy viszszaállítsák az 1994-ben még érvényes felállást a négy választási körzetet illetően, vagy hogy az úgynevezett preferenciaszavazatok súlyát növeljék. Az már, ki tudja miért, nem volt olyan hű, de kóser.

Megannyi változás után persze Grétsi tanár úr is joggal állítana meg minket egy-két szóra, hogy, ugyan már, mondjuk el együtt a rögvalóságot: hogy is néz ki nagy vonalakban a hús-vér, érvényes, hatályos választójogi törvény? A helyzet a következő:

Szlovákiában arányos választási rendszer érvényes, ami – szemben az egymandátumos választókörzetekben bővelkedő, úgynevezett többségi rendszertől – a pártoknak a támogatottságuk arányában osztja szét a parlamenti helyeket.

A törvényhozásba jutáshoz azonban le kell küzdeni egy akadályt, amit történetesen parlamenti küszöbnek, vagy mandátumküszöbnek is neveznek. Ez az alacsony támogatottságú pártokat kiiktató küszöbérték egy választási koalíciót nem kötő párt esetében 5 százalék – az öszszes leadott szavazat arányában. Ha két vagy három párt együtt indul a választásokon, akkor már hét százaléknyit kell együtt ugraniuk a parlamenti bejutáshoz. Négy vagy annál több párt alkotta koalíció esetén már tíz százalékban határozták meg a küszöb magasságát.

A hatályos választójogi törvény értelmében az ország egésze egyetlen választókörzet, ami abban is megmutatkozik, hogy a pártok listájukon 150 képviselőjelöltet tüntethetnek fel. Azaz legfeljebb anynyi személyt, ahány tagú összesen a szlovák parlament. Ez az országos körzetesdi elősegíti a szavazatok értékének megőrzését, vagyis a szavazólapot az ország bármely pontján is dobják az urnába, ugyanannak a tömörülésnek a listáját egyszerre veszik számításba. Ugyanakkor ez a megoldás nem feltétlenül oldja meg a régiók képviseletét, azaz a párt nincs rákényszerülve arra, hogy területek szintjén reprezentatív legyen a jelöltlista.

Néhány rátarti kormányon kívüli szervezet vesszőparipája bírálni a választási jogszabály azon kitételét, amelyik a preferencia szavazatokról, ha úgy tetszik a karikázásról szól. A karikázás lényege, hogy a választópolgár beleszólhasson a pártok által felállított jelöltlista sorrendjébe. Minden választásra jogosult személy voksoláskor legfeljebb négy jelölt sorszámát karikázhatja be egyetlen listán, amivel hozzájárulhat kedvenc politikusa képviselővé választásához. A bibi csak az, és ezt bírálják az említett szervezetek is, hogy ahhoz egyetlen képviselőjelöltnek el kell érni az adott pártra leadott összes szavazat 10 százalékát. Ami annyit tesz, hogy ha Vladoslav Slovenský Mozgalma 100 ezer szavazatot gyűjt be, az X-ik helyen szereplő Magyari Árpádnak legalább 10 ezer karikázást kell betakarítania, hogy a törvényhozásba beverekedje magát.

A választási törvény durva hibáit a Dzurinda-féle koalíció még a megbízatási idő első évében eltávolította. A maradék hiányosságokra meg nagy lazán fittyet hányt, „ráérünk arra még” alapon. Aztán amikor úgy egy esztendeje ráeszméltek a jogszabály néhány gyenge pontjára, előhúzták az elegáns kommunikációs panelt, aszongya: a választások előtt nem lenne ildomos megváltoztatni a játékszabályokat. Pedig a választókörzeteket, illetve a preferenciaszavazatokat érintő változtatás érintetlenül hagyná a jogszabály jellegét.

Nem úgy a meghatározó politikusok választási törvény módosítását illető elképzelései. A parlamenti bejutásra esélyes pártok mindegyike eszközölne valamiféle újítást, ám ezeknek a tervezeteknek szinte lehetetlen közös nevezőt találni.

A HZDS – híven kísérletező természetéhez – teljesen új köntösben képzeli el a választójogi törvényt. Szerinte egyedül az lenne üdvözítő, ha búcsút intenénk az arányos rendszernek, és az ország átállna a többségi szisztémára. Az egyfordulós, többségi választási rendszer azt jelentené, hogy Szlovákiát 150 választókörzetre osztanák fel, s képviselőként az kerülne a parlamentbe, aki az adott körzetben a legtöbb szavazatot kapta. Ennek a „győztes visz mindent” jegyében zajló választási rendszernek az előnye, hogy az ország minden szegletének lenne egy képviselője, aki irodáján keresztül vélhetően tartaná a kapcsolatot az adott régió polgáraival. Hátránya viszont, hogy a választópolgárok akarata nem vagy alig jelenítődne meg a törvényhozásban, s előfordulhatna, hogy egy országosan amúgy 10 százalékos támogatottságú pártnak egyetlen képviselője sem lenne a parlamentben. Számunkra, magyarok számára szinte közömbös is lehetne ez a többségi választási rendszer, két megkötés mellett. Az egyik, ha a választási körzeteket arányosan úgy szabnák meg, hogy az mintegy 17-20 MKP-s jelöltet biztosítana. A másik, ha ez a többségi rendszer nem jelentené azt, amit a megyefőnök választásokkor jelentett: a HZDS jelöltek tarolását. Mivel azonban a két feltétel egyikét sem kínálják tálcán, számunkra kedvezőbb az inkább kiszámítható, ismert, jelenlegi arányos rendszer fennmaradása.

Az SOP által hagyott űrt kitöltő, újsütetű médiapárt, az ANO hihetetlen magabiztossággal szintén a többségi választási rendszert igenli. Mintha nem ők lennének azok, akik aránytalanul építenének pozsonyi arcokra, s országos szervezettségük sem múlja felül egy közepesen törpe pártét. Mindezek mellett Pavol Ruskóék azt vallják, elég volt a fecsérlésből, elég száz képviselő a parlamentbe.

A Smernek irányt szabó Robert Fico a mandátumküszöböt kicsinyli. Szerinte öt helyett hét százalék az az érték, ami már az aránylag kicsi pártok kigumizása miatt hatékonnyá tenné a parlament munkáját. Ő már inkább azt vallja, hogy az arányos és a többségi rendszernek valamiféle ötvözése mentené meg az országot a rontástól, s a képviselők számát 120-ban maximálná.

A jobbközép erőknek – MKP, SDKÚ és KDH – látszólag megfelel a jelenlegi választójogi állapot, különösebb látomásaikkal nem fárasztják feleslegesen a polgárt. Gondolati kalandozásukkal csak addig mennek el, hogy valamit tenni kéne a karikázások súlyának növelésével meg polgárbarát léptékűvé kellene változtatni a jelenleg egyetlen országos kiterjedésű választókörzetet.

A választójogi törvény módosítására vonatkozó eltérő elképzeléseket illetően már beletörődhettünk: vajmi kevés a metszéspont. Akarva sem találhatnánk valami közöset bennük, hiszen eltérő a módosító tervezetek mögött megbúvó érdek. A már egy évtizede legerősebb pártnak, a HZDS-nek tényleg megfelelne egy egyéni választókörzetekre szabdalt ország, úgy hogy kapaszkodjunk meg, belőlük ez egyszer az őszinteség beszél. A reménytelenül egy emberre építő, beágyazott pártstruktúrákat nélkülöző Smernek, az ANO-hoz hasonlatosan igazándiból nem ülne a többségi választási rendszer. Fico csak a tőle megszokott következetességgel szajkózza a leegyszerűsített pártüzenetét: erős országot nem lehet széttöredezett parlamenttel építeni: Rátermett, életképes pártokat a törvényhozásba! ANO pedig az olcsó állam olcsó trükkjét adja elő ezzel a 100-tagú parlament igénylésével.

Hosszú távlatokban gondolkodva elképzelhető, hogy a Magyarországon már bevált vegyes választási rendszer tényleg megfelelne a választójogi törvénnyel szemben támasztott legfontosabb elvárásoknak. Azonban való igaz, ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, időt kell adni az országnak. Addig pedig anomáliák tárházának minősül az olyan állam, ahol minden választási időszakban a váratlanul felbukkanó pártok első nekifutásra rendre bejutnak a parlamentbe, majd csak úgy kámforrá változnak.