Van Gogh, nincs Gogh

A kiállítás reklámkampánya jó, nagyon jó, a vincenti napraforgóknak a királyi tévé amúgy is szemet gyönyörködtető népies(h) motívumai közé csempészése telitalálat, az otthont adó Szépművészeti Múzeum oszlopai közé feszített árulkodó festményrészletek, ponyvák csalogatóak, a tárlat honlapja jól használható, profi munka.

Nem szeretném lebecsülni a kiállítás szervezőinek, kivitelezőinek hatalmas munkáját, amellyel közös tető alá hozták a Mester képeit szinte a fél világ gyűjteményeiből. Biztosan az én elvárásaim voltak túl nagyok, a kiállításhoz nyomtatott ismertető-eligazító kártyát nézve nem is csoda. Azon „van Gogh életművét” ígérik a tisztelt látogatónak, a múzeum Pergamon csarnokában egyenesen a Franciaországban készült, az életmű csúcsát jelentő műveket. Na jó, jó. Az egyik nagy kedvencem, a jellegzetes Van Gogh-i ecsetkezeléssel készült, különös kékjeivel megbabonázó Vendéglő a Szirénhez valóban ott van. És láttam egy csendéletet íriszekkel meg Madame Ginoux portréját, A napraforgókat (tévedés ne essék, az 1887-ben készült, két darab érett példányt ábrázolót).

A kiállítás arányaiban kevesebbet mutatott Van Goghból, mint amennyit a címe sugall. Hangsúlyosabban (elsősorban mennyiségüket tekintve) voltak jelen a művész által ismert és számára irányt adó régi és kortárs mesterek munkái – köztük olyan magyar művészek alkotásai, akikre hathatott művészete –, mint a címszereplő művei. Kiállításra kerültek még azok a japán fametszetek is, amelyek nemcsak a Mester, hanem a francia festészet egy egész nemzedékének művészetében meghatározó szerepet játszottak. Magától Van Goghtól is több rajzot, litográfiát, tanulmányt látni, mint festményt. Valljuk be, a széles nagyKÖZönség nem azért rajong érte, mert – minden bántó szándék nélkül mondom – bravúrosan rajzolta meg a számára oly kedves vidéki nagybetűs életet, tájat, a mezőn dolgozó parasztokat. Az az érzésem, hogy ez a kiállítás sokkal inkább a szakmának, mint a széles rétegeknek készült, márpedig többen vannak, akik az öncsonkító őrült festőzseni napraforgóit, szobáját, kezelőorvosát (és gyógyszerészét) akarják látni. Való igaz, az itt bemutatott – a nagyközönség számára zömében kevésbé ismert és szerintem kevésbé átütő erejű – festmények teljesítik a küldetésüket: gyönyörűen megfigyelhető rajtuk a Mester változatos ecsetkezelési technikája, egyedi színvilága. A „nagy képeket” meg – mivel az eredetiket nem hozták el Budapestre – ki-ki nézegesse otthon az albumban, bögrén, kulcstartón vagy rakja ki legalább ezer apró darabkából!