Valódi megbékélés nem alapulhat konfliktuson

Szlovákia első női köztársasági elnöke?SITA-felvétel2005-ig, amikor elvállalta a miniszteri posztot, szakemberként volt ismert és elismert. Miért döntött mégis úgy, hogy belép a politikába?

A politikába 1989. novemberében léptem be, ideálokkal tele, s két évig dolgoztam a VPN szóvivőjeként. Azután visszatértem az akadémiai talajra, de egy lábbal mindvégig a politika porondján maradtam, szakértői és elemzői szerepben. A 2002-es választások után kaptam először a miniszteri felkérést. Ám legyen nekem megbocsátva, ha bevallom, akkoriban elégedett voltam az életemmel. Szerettem a munkámat, azt, hogy van időm az egyéb elfoglaltságaimra. Teljesen váratlanul azonban egy nagyon komoly törés következett be az életemben, ami minden bizonnyal nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy elfogadjam a felkérést, és minden energiámat ennek a munkának szenteljem.

Aránylag rövid idő alatt nagyon nagy népszerűségre tett szert. Olyannyira, hogy pár hónapja mint lehetséges köztársaságielnök-jelöltet emlegetik. Mit szól ehhez?

Nem szeretnék erről érdemben nyilatkozni, egyetlen okból: tisztelem a szabályokat, márpedig ha az ellenzék közös jelöltet akar állítani, előbb a három pártnak kell megegyezésre jutnia a kérdésben.

Milyen az együttműködés az ellenzéki pártok között?

Rendszeresen találkozunk minden parlamenti ülésszak előtt. Vannak olyan témák, amelyekben meg tudunk egyezni, de vannak olyanok is, amelyekben nem alakul ki közös álláspont. Megbeszéljük az aktuális politikai témákat, és egyeztetünk hosszú távú elképzeléseinkről is. Tájékoztatjuk egymást az egyes képviselők saját kezdeményezéseiről is. A legtöbb képviselőnek megvan a saját területe, az enyém a szociális szféra, ezen belül a KDH-ból Július Brocka, az MKP-ból pedig Sárközy Klára a partnerem. Köztünk kiváló a kommunikáció.

Vladimír Palko (KDH) parlamenti képviselő az együttműködés megszakítását javasolta az MKP-val, amit a párt állítólagos radikalizálódásával indokolt.

Ez csak egy képviselő kijelentése, nem pedig egy párt vagy egy parlamenti frakció hivatalos álláspontja volt. Az ellenzéki képviselők általában saját meggyőződésük alapján szavaznak, nincs kötelező pártálláspont, amit figyelembe kell venni. Mindenki megvalósíthatja saját magát, dolgozhat a saját témáin. Ez a téma fel sem merült az ellenzéki kerekasztal legutóbbi ülésén.

A pártok közti együttműködésben érzékelhető az MKP-s vezetőváltás?

Az elnökválasztás és a csúcsvezetés megválasztása minden pártnak a belügye, amelyet a többi erőnek illik tiszteletben tartani. Ebből kifolyólag sem az együttműködésben, sem az MKP-val folytatott kommunikációban nem következett be változás.

Tehát ön szerint nem tapasztalható a párt állítólagos radikalizálódása?

Nem használnám ezt a kifejezést az MKP politikájában bekövetkezett változásra. Valóban történt látható elmozdulás, de ezt szerintem elsősorban az okozza, hogy az SNS újra parlamenti párt lett. Ezzel az a helyzet állt elő, hogy a törvényhozásban két etnikai alapon szerveződő párt van. Önmagában ez a tény is feszültséget okoz, és újra felszínre hozza azokat a témákat, melyek az utóbbi években háttérbe szorultak, vagy legalábbis nem szerepeltek még az MKP prioritásai között sem. Az MKP vezetőségváltásával nagyobb hangsúly helyeződött a kisebbségek jogainak védelmére, hangsúlyosabb téma lett a szlovákiai magyarok helyzete is a korábbi évekhez képest, és ez a másik oldal malmára hajtja a vizet. Az ebből származó kockázat nagyon nagy, már csak a parlamentben felvetett témák is komolyan veszélyeztetik a szlovák–magyar kapcsolatokban kialakult törékeny egyensúlyt.

Nem tartja anakronizmusnak, hogy a szlovákoknak Szlovákiában van egy saját, „szlovák“ pártjuk?

Vannak programpártok, és vannak más, például etnikai alapon szerveződő pártok. A Szlovák Nemzeti Pártnak megvan a maga hagyománya. Szlovákia nagyon fiatal állam. Egy ilyen multikulturális, többnemzetiségű államban megszólítja a választók egy részét az identitás kérdése, vannak, akik ezt problémának tartják. Az SNS fő célja Szlovákia identitásának építése. Kérdés, hogy ez elegendő indok-e egy politikai párt létrehozásához, létezéséhez. Idővel anakronisztikussá válik a létezésük, ha nem válnak program alapú párttá. Másik oldalról megközelítve: állandóan életben kell tartaniuk az identitás problémáját, ha nem akarnak idejétmúlttá válni.

Pártjának elnöke, Mikuláš Dzurinda az MKP-ról is hasonló véleménnyel van. Kijelentette, hogy a magyar párt létezésének nincs alapja a 21. században.

Perspektivikusan ez valóban érvényes mindkét pártra. A működésükhöz elengedhetetlen, hogy más témák domináljanak a programjukban, és az MKP esetében ez az elmúlt négy évben így is volt. Olyan témákat kellene választaniuk, melyek valóban foglalkoztatják az embereket, tekintet nélkül a nemzetiségükre.

A Beneš-dekrétumokról szóló parlamenti nyilatkozat kapcsán nagyon éles és a szlovákiai magyarok szempontjából nagyon sértő kijelentések hangzottak el. Lehangoló, hogy a szlovák politikai spektrum részéről nem lehetett hallani egyetlen „emberi hangot” sem, amely bárminemű empátiát tükrözött volna az itteni magyarokkal, akik mellesleg 10%-át teszik ki ennek az országnak. Miért van ez így?

Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy az olyan típusú témák, mint a Beneš-dekrétumok, a nemzet atyjai, stb. nem valók a parlamentbe. Ha valakinek, akkor a történészeknek kell ezekről vitázniuk. A politikusoknak csak akkor kellene ezekről beszélniük, ha valamely múltbeli sérelem miatt bocsánatkérésre van szükség. A II. világháborút követően történtek ilyen sérelmek, ezért ebben az esetben a bocsánatkérés helyénvaló. Ennek azonban nem ez a módja. Úgy, ahogy a cseh és a csehszlovák parlament megkövette a szudétanémeteket, ugyanezt meg kellene tennie a magyarok esetében is. Amint azonban olyan történelmi kérdéseket és döntéseket kezdünk feszegetni, amelyek az adott kor körülményei közt, a háború borzalmaira reagálva születtek, s amelyek akkor betöltötték a szerepüket; nem a megbékélést szolgáljuk. Jómagam tehát a szavazástól való tartózkodással fejeztem ki a személyes hangomat, amelyet kiegészíthetek egy bocsánatkéréssel is azoktól, akiket sérelem ért.

Szükség van tehát szlovák–magyar megbékélésre?

Ha Szlovákiára, mint különböző nemzetiségek, felekezetek békés együttélésének lehetséges mintaképére tekintek – ami egyébként rendkívül sokat adhat ennek az országnak –, azt kell, hogy mondjam, ez nem fog menni kölcsönös megbocsátás nélkül. Ha azonban a végtelenségig azt a kérdést fogjuk feszegetni, ki a bűnös, bármely pszichológus megmondhatja, hogy soha sem érünk el megbékélést. A bűnösség témája a lehető legrosszabb, ha a jövőre gondolunk. Ezzel mindkét oldalról bonyolítjuk, ha nem egyenesen gátoljuk a békés együttélést. S itt meg kell említenem azt is, hogy Csáky Pál brüsszeli levele nem volt szerencsés lépés. Ha valaki ilyen lépéseket tesz, számolnia kell a reakcióval is. Ha itt minduntalan azt keressük, ki kezdte az egészet, újra a bűnösség kérdésénél vagyunk, amelynek nincs megoldása. Merre kellene tehát elindulnunk?

Beszéljünk azokról a témákról, amelyek valóban foglalkoztatják az embereket, s amelyek időszerűek. Beszéljünk a magántulajdonban lévő földek kisajátításáról, az autópálya-építésről, olyan kérdésekről, amelyek érintik az emberek mindennapi életét, s ott keressünk megoldásokat. Azt gondolom, hogy a magyar nemzetiségű polgárokat ugyanúgy aggasztja, milyen körülmények közt fognak élni, mint a szlovákokat.

Ha azonban az állam nem hajlandó kezelni azokat a problémákat, amelyek mint nemzetiségi kisebbséget foglalkoztatják az itteni magyar közösség tagjait, fenntartjuk bennük azt a már meglévő érzést, hogy saját országuk ellenségesen, teherként tekint rájuk.

Nem értem, mire alapul ez az érzés.

Az államhatalom általános hozzáállására velünk kapcsolatban, amely az említett parlamenti vitában is megnyilvánult. De mondhatjuk azt is, hogy az alkotmány sem említ minket, mint államalkotó csoportot.

Azt akarja mondani, hogy a Szlovákiában élő 12 nemzetiségi kisebbség mindegyikét fel kellett volna sorolnunk? Az alkotmány polgári elvekre, az emberi jogok elvére alapul, amelyeket alanyi jogon garantál az ország állampolgárainak, tehát a kisebbségieknek is. Az emberi jogok szempontjából ez a legigazságosabb elv. Ami a kisebbségi jogokat illeti, nem tudok olyan követelésekről – legyen az a magyar egyetem, az iskolarendszer vagy a kisebbségi médiák kapcsán –, amelyek el lettek volna utasítva.

Én a politikai gesztusokról beszélek, amelyek nagyon fontos szerepet játszanak, s ezen a téren az itteni magyar közösségnek még mindig hiányérzete van.

Továbbra sem értem, mi ennek az alapja. Szociológiai felmérések is mutatják, hogy a vegyesen lakott területeken az emberek közt nincsenek semmiféle problémák. Ezek a konfliktusok olyan régiókban artikulálódnak, ahol a két közösség nincs közvetlen kapcsolatban. Ez azt támasztja alá, hogy valakik mesterségesen éltetik ezeket a feszültségeket, ami az MKP politikájára is érvényes.

Az azonban tény, hogy a (cseh)szlovák parlament bocsánatot kért a németektől és a zsidóktól is, csupán a magyarok esetében vonakodik megtenni ugyanezt.

Rendben van, akkor azonban felmerül az is, hogy a magyar parlamentnek is bocsánatot kellene kérnie Szlovákiától az erőszakos magyarosítás időszakáért. Vagy ez nem megalapozott igény?

De igen, és a magyarországi parlamenti pártok deklarálták is, hogy készek egy kölcsönös bocsánatkérésre.

Akkor tárgyalni kell erről, ez azonban nem egy ellenzéki párt feladata, hanem a kormányzó erőké.

Ön szerint tehát a kormánypártoknak kellene megnyitniuk ezt a kérdést?

Kérdem én: eddig miért nem volt szükség ezeknek a kérdéseknek a megnyitására? Eddig miért nem küzdött ezért az MKP?

Az MKP azt állítja, az előző két kormányzati ciklusban a koalíciós egyezség része volt, hogy nem nyitják meg ezt a témát, de a párt hosszú távú programjában mindig is ott szerepelt.

Véleményem szerint éppen azért nem volt szükség ezeknek a témáknak a feszegetésére, mert a magyar kisebbség gyakorlati konkrét követelményei teljesítve voltak. Kell-e több bizonyíték a magyarok iránti szimpátiára, mint egy magyar nyelvű állami egyetem megnyitása? Számomra ezek az igazi bizonyítékok, ez a valódi kisebbségi politika. Ami ezenkívül van, azok csupán szavak. A Beneš-dekrétumok problémája egy politikailag gerjesztett probléma, ami nem jelenti azt, hogy a sérelmekért nem kellene bocsánatot kérnünk. Valódi megbékélés azonban nem alapulhat konfliktuson.

Talán szubjektív a meglátás, néhány jel mégis arra utal, az utóbbi hónapokban túlságosan „patriarchálissá” válik a hazai politika. Gyakran halljuk, hogy a politikusok, mint „férfi a férfival” tárgyalnak egymással, s a parlament nemrégiben a nemzet atyjáról tárgyalt. Nem hiányolja a női látásmód nagyobb mértékű érvényesülését?

Inkább azt kifogásolnám, hogy a szlovákiai politikának, képletesen mondva, egyre vastagabb bőr van az arcán. Az utóbbi napokban lezajlott politikai vita arról, hogy ki a nagyobb ... ki sem mondom, hogy micsoda, messze túl van azokon a határokon, amiket elfogadhatónak tartok, s nem is szándékozom beszállni a diskurzusba. Ezek a megnyilvánulások méltatlanok, s nem csupán arra nézve, akiről szó van, hanem a rá szavazó emberekre is.

Lehetséges, hogy ez egyebek közt annak a következménye, hogy ilyen alacsony a nők aránya a politikában?

Igaz ugyan, hogy a nők alulreprezentáltak a politikában, ám a magasabb részvételük sem jelentené automatikusan a közbeszéd megtisztulását az említett elemektől. Szlovákiában is voltak példák, amelyek ennek éppen az ellenkezőjét támasztják alá. Mindenesetre ha érvényesülnek a politikában az alapvető illemtani szabályok, a női részvétel ebben nagy szerepet játszhat.

Úgy véli, Szlovákia fel van készülve egy női köztársasági elnökre?

Mint szakember azt mondom, hogy nem.

És mint politikus?

Úgyszintén.

Miért?

Mert úgy vélem, egy női köztársasági elnök megválasztása alapvető látásmódbeli váltást jelentene. Azt gondolom, nálunk a politika mint olyan még mindig főleg férfidolognak számít.

A nők körében is?

Ez attól függ. Nem érvényes azonban, hogy a nők automatikusan női jelöltekre szavaznának. Hiszen volt már egy női köztársaságielnök-jelöltünk, s ekkor kiderült az is, nem elég csupán nőnek lenni ahhoz, hogy a nők szavazatait begyűjtsük.

Mik az ország jelenlegi körülményei közt a legfontosabb szociálpolitikai kivívások?

Elsősorban a még mindig magas munkanélküliséget kell kezelnünk, különös tekintettel a tartós munkanélküliekre. Ezzel részben összefügg a második fontos feladat: az alacsony jövedelmű családok bevételeinek növelése. Olyan eszközökre gondolok itt, mint az adó- és járulékkedvezmények, de fontos a természetes „jövedelemgerjesztők” szerepe is, amely akkor érvényesül, ha nő a munkahelyek száma, tehát az embereknek válogatniuk lehet az állások között. Ez a regionális különbségek enyhítését jelenti. A következő fontos terület a szakmai és a családi élet összehangolása. Általánossá vált ugyanis a kétkarrieres családmodell, gondot okoz az alacsony gyermekvállalási kedv, és meggyőződésem, hogy ezt nem lehet semmiféle egyszeri támogatással megoldani. A felelősségteljes párok ugyanis nem azért fognak gyermeket vállalni, hogy megkapják a magas támogatást. Ezt a döntést elsősorban a munkahely stabilitása és a lakhatási feltételek befolyásolják. Ehhez hozzátartozik a hatékony gyermekellátási hálózat kiépítése. Negyedik pillérként pedig megemlíteném az azokról való gondoskodást, akik nem képesek gondoskodni saját magukról. Nekik célzott támogatásra van szükségük, amely lehetővé teszi számukra, hogy körülményeikhez mérten aktívak tudjanak lenni, és ne szoruljanak ki a társadalomból.

Hogyan értékeli a jelenlegi kormány szociális politikáját?

Nem látom benne a világos irányvonalat. Három dolog van, amit a Fico-kormány ezen a területen tett: a nyugdíjasoknak járó karácsonyi és az első gyermek után kifizetendő egyszeri támogatások, a sokat vitatott munkatörvénykönyv és a teljes mértékben elfogadhatatlan nyugdíjtörvény-módosítás. Valamennyi többi lépése – a támogatások növelése és valorizációja – csak az előző kormány által jóváhagyott jogszabályokból következik. Egy szociáldemokrata kormánytól mindenképpen nagyobb határozottságot vártam elsősorban a családpolitika terén és a munkanélküliség elleni küzdelemben.